Book of Reality (Befejezett)

1. Fejezet

SunHee POV

Unatkozom, rettentően unatkozom. Vajon ez már akkor is ilyen unalmas volt, amikor én tanultam? Végigpillantok a teremben ülő vagy kétszáz jogász hallgatón, és ugyan azt az unalmat látom az arcukon, mint ami az enyémre is kiült. Sohasem értettem, hogy a jogászati etikett órákat, miért veszik ennyire komolyan. Mármint, értem én, hogy ne érteném, hogy fontos hogyan is kell viselkedni egy ügyvédi irodában, egy tárgyaló teremben, vagy éppen egy ügyészi hivatalban. Csak azt nem tudtam felfogni, hogy ezt miért egy kétórás előadás keretein belül kell megtanulni, ráadásul egy féléven keresztül. Azt meg se kérdezzétek, milyen a ZH ebből a tantárgyból. Épp a munkahelyi öltözetekről hallgattunk egy rendkívül érdekfeszítő beszámolót, mikor is az egyik diák, szó szerint az arcomba ásított. Meg tudom érteni, én is így éreztem magam, mikor még itt tanultam. És most jogosan merülhet fel bennetek a kérdés, ha már nem vagyok diák, mégis mi a francvért jöttem be előadásra. Az oka igen egyszerű. Vendéglőadóként jöttem ma az egyetemre, és mivel korábban érkeztem beültem órára, természetesen a leghátsó padba. Eddig csöndben tűrtem a hallottakat, de most szükségét érzem, hogy beleszóljak az órába.
- Már elnézést tanár úr! – Szólalok fel. – De mint látja, az én hajam is ki van engedve, vörös rúzst használok, és motorral járok, amihez ugye elengedhetetlen a bőrdzseki, és még is itt vagyok – mosolyodom el, ugyanis, a kinézetem szöges ellentétben volt az „elvártakkal". Sosem kedveltem ezt a tanárt.
- Hát, nem is fogja többre vinni – mondja összeráncolt szemöldökkel, mire nekem csak kuncognom kell. Mondanom sem kell, hogy minden tekintet rám szegeződött.
- Valóban? – Vonom fel a szemöldökömet érdeklődve. – Nos, ez érdekes. Nem igazán szeretném lelombozni önt Mr. Hun, de immár két éve a polgárjogi ügyészség alkalmazottja vagyok, mint jogi képviselet az állampolgár kontra állam ügyekben – dőlök előre a padban, nem is igazán foglalkozva azzal, hogy a tanár mentem infarktust kap. – Oh, és még valami! – emelem fel a kezem, ezzel újra magamra vonva a tanár figyelmét. – Háttal nem kezdünk mondatot – mormogom, ezzel megadva a kegyelemdöfést és megszabadítva a diákokat még félórányi értelmetlen szenvedéstől.

A távozó diákok sorban megköszönték, hogy korábban ért véget az óra, majd mikor újra megtelt a terem, immár negyedévesekkel, megtartottam az előadásom, ami egész jól sikerült. Elköszöntem a tanáraimtól, majd a kijárat felé vettem az irányt, ahol már Jenna várt.
- Annyong! – Köszön rám mosolyogva.
- Annyong! – Viszonzom gesztusát, majd a parkoló felé vesszük az irányt.
- Látom ma éppen JumMyun kocsiját sikerült kisajátítanod – vigyorog rám a diáklány.
- Csak neki ne szólj róla! – Kuncogom.
- Hallottam alkottál etikett órán – fordul felém a Jen, már a kocsiban ülve.
- Igen, de én megtehetem – mondom magabiztosan.
- Már miért tehetnéd meg?
- Mert én már dolgozom, míg te például, csak egy gyakornok vagy, aki pocsék kávét főz – sandítok rá, mire ő csak meglepetten pislog párat, majd mikor leesik neki, hogy csak vicceltem hangos nevetésbe kezd. Hát ige, Jenna egy félig amerikai félig koreai származású, okos temperamentumos, de nagyon jó ítélőképességű lány, talán így is lett úgymond könnyedén gyakornok nálunk. Nem mintha az ügyészséghez, olyan nehéz lenne bejutni, ha okos vagy. Vagy éppen csak jó a protekciód, pláne ha mindkettővel rendelkezel. Talán azért is jövünk mi ketten ilyen jól ki, mert mindketten félvérek vagyunk. Mert míg Jen Amerikában, addig én Kínában születtem.
- Megérkeztünk! – Mondom, majd kiszállunk a kocsiból és még mielőtt beléphetnénk az épületbe az éppen futó ügy legfrissebb eseményeivel siet hozzánk KyungSoo és YiXing. – Vissza a mókuskerékbe – motyogom halkan, ahogy már is az orrom alá tolnak egy csomó papírt.

Halksóhajjal az ajkaimon lépek ki az ügyészség ajtaján, majd számat elhúzvakonstatálom, hogy idő közben eleredt az eső. Mivel mára nem mondott esőt, ezérta vékonyabb dzsekimben jöttem, na, mind egy, ha szerencsém van, még csak megsem fázom. Sietős léptekkel suhanok el a közelben parkoló motoromhoz, majdfelkapva a bukósisakom pattanok is fel a járműre és indulok is útnak, kicsittovább maradtam, mint szerettem volna, ami abból a szempontból nem baj, hogyholnap szombat, így – mint általában – otthon dolgozom, de abból a szempontbólnem, hogy a késői órának köszönhetően eléggé lehűlt a levegő, így november végefelé. Hm, lehet lassan át kéne állni az autóra. Morfondírozom, amikor is amotorom ráfut egy az út közepén heverő kőre, és én elvesztem az irányításom akétkerekűm felett, így hírtelen rántom vissza a kormányt, aminek következtébena motor dőlni kezd. De még mielőtt megfoghatnám egy hangos csattanáskíséretében éles fájdalmat érzek, szinte mindenemben. Azt még érzékelem, hogy aföldre zuhanok, majd halk koppanásokat számomra értelmetlen szavakat hallok, ésmegpillantok egy gyönyörű, ámbár aggódó szempárt, aztán semmi. Nem látok,hallom és nem is érzek. Semmit.

****

Helló!

  Meghoztam az első fejezetet, bocsi ha kicsit lapos lett, de sajnos a hangulatom is az:/ Remélem, azért élvezhető lett. Bocsánat a helyesírási és elgépelési hibákért ><

Találkozunk a következé fejezetnél!