Happened

38. fejezet ~ Régen látott idegen

Pearl Clark

November 08; Madrid, Spanyolország

Egy ideje már a tükörképemet bámultam.Az ismerős vonások most szinte ismeretlenként köszöntek vissza rám. Az erősebb smink, a kölcsönvett ruha és persze a istentelen magas sarkú cipő - ami Kate védjegye is lehetett volna - teljesen új embernek mutattak. Ha nem tudnám, hogy én én vagyok, talán magamat is megtéveszthetném a kinézetemmel. Utolsó mozdulatként ahogy a nővérem szokta, helyes kis kontyba fogtam a hajamat és egy pimasz kacsintással a tükörnek, kiléptem az eddig menedéket nyújtó fürdőszobából.

- Aztakurvapicsába! - hallottam meg Vincent hitetlenkedő hangját, mire pipiskedve fordultam egyet a tengelyem körül.

- Na? Szerinted sikerülni fog? - vékonyítottam egy kicsit a hangomon. Az iskolában együtt eltöltött évek alatt volt időm begyakorolni a nővérem mimikáját, hanglejtését és mozdulatait. Rengetegszer vertük át a tanárainkat, barátainkat pasijainkat és persze az apánkat is.

Olasz barátom percekig összehúzott szemekkel sétált körbe körülöttem mire végre megszólalt.

- Ha nem tudnám, hogy te vagy az, simán bedőlnék neked - vigyorodott el végre.

Erre a válaszra vártam. Kacéran megriszáltam a csípőm és elindultam az ajtó felé, ami egy folyosóra nyílt. Én sokkal jobban szerettem a saját, különálló kégliket, de úgy látszik a nővéremnek ez is megfelelt. Tegnap késő este érkeztünk meg és cuccoltunk be Kate lakásába, ezért még nem nagyon volt időm körül nézni. A repülőúton végig az "új" csapatom felépítését tanulmányoztam, hogy tisztában legyek vele, ki kicsoda.

- Kate? - kérdezte valaki mögöttem csodálkozó hangon. Eljött az én időm - húzódott ravasz mosolyra a szám és megfordultam.

- Hola Marcelo - köszöntem az eltéveszthetetlen bongyor hajú brazilnak, aki még mindig úgy meredt rám, mintha kísértetet látna.

- Úristen, tényleg te vagy az? - kapott észbe, majd egy csontropogtató ölelésben részesített.

- Nem, az ikertestvére - válaszoltam flegmán és kissé elfúló hangon.

- Mikor jöttél? Miért nem szóltál? Miért tűntél el? - támadott le a kérdéseivel, de benne akadt a levegő, mikor az ajtóban megjelent Vincent alakja. - Ó, így már érthető - vigyorodott el. - Hola, Marcelo vagyok - nyújtotta a kezét barátságosan a barátom felé, aki készségesen el is fogadta.

- Vincent Ambroso.

- Te...ti? - kérdezte miközben ujját köztünk járatta.

- Igen! - vágtam rá, megelőzve az olaszt aki elég furán nézett rám.

- Mindegy is - legyintett a brazil. - A fő, hogy megint itt vagy! Mert ugye itt vagy?

- Persze - nevettem el magam. - Nem úgy nézek ki?

- De - vágta rá kapásból. - A fiúk meg fognak veszni a boldogságtól - mondta, miközben belém karolt és elkezdett húzni a folyosón. Vincent a fejét csóválva követett minket.

Beszálltunk a liftbe, ahol a brazil szófosást kapott és két perc alatt a nyakamba zúdította az összes eddigi pletykát, amit baromi szórakoztató volt hallgatni. Hangosan nevetve szálltunk ki a földszinten ahol belebotlottunk egy csapat elkerekedett szemű focistába. Magamban azonnal sorolni kezdtem a neveket: Bale, Modrič, Navas, Casemiro, James, -mit evett rajta Kate?- Carvajal, Benzema, -az utolsó találkozásunkkor Dubaiban nem volt ilyen szőrös- Varane, Isco, Ramos -bassza meg ez a pasi élőben még szexisebb- és persze a híres nevezetes portugál, akinek a tekintete szinte égetett, de direkt nem figyeltem rá. El akartam hitetni vele, hogy nekem -vagyis Katenek- már semmit nem jelent. Vincent mintha csak a fejembe látott volna, közelebb húzott magához és karját birtoklón a derekamra csúsztatta. Szerelmes mosolyt varázsoltam az arcomra és úgy néztem az olaszra.

- Kate? - törte meg a hallgatást végül a walesi.

- Hola Gareth - intettem neki, viszont ő nem érte be ennyivel. Megállt előttem majd szigorúan végig nézett rajtam, habár a végére elmosolyodott.

- Annyira haragudtam, hogy leléptél, le akartalak cseszni, de most... - vigyorodott el - most csak örülök, hogy megint itt vagy - rántott ki a biztonságot adó karok közül, hogy megölelhessen. Egy pillanatra összeszorult a szívem és jóleső érzés fogott el attól, hogy ennyire szerették a nővéremet.

A fancsali képet vágó portugál kivételével mindenki megölelgetett és biztosított róla, hogy örül a visszatérésemnek..

- Minden oké? - kérdezte a fülembe súgva a kis kolumbiai mikor ő került sorra.

- Igen, tökéletesen.

- Az jó. Aggódtunk, mert nem válaszoltál a hívásainkra. Eltűntél - nézett a szemembe kíváncsian, de a hangja inkább féltő volt, mint bosszús.

- Nem kellett volna - vontam meg a vállaimat. - Amint látod - böktem a fejemmel az olasz barátom felé, aki a csoportunktól távolabb álldogált és onnan figyelt minket - már nem nyalogatom a sebeimet. Tovább léptem és boldog vagyok.

- Ennek igazán örülök - mosolygott rám azzal a kölyök képével. Egész helyes volt, de nem az én esetem.

- Viszont, ha most megbocsátotok, jelenésem van a Főnöknél - köszöntem el tőlük majd Vincenttel az oldalamon elindultam a kijárat felé.

- Hé, Kate! - kiáltott utánam egy nagyon is ismerős hang. Kérdőn fordultam vissza a védő felé. - Este bulizunk!

- És mit ünneplünk?

- Nem mit, hanem kit! Téged, hogy újra köztünk vagy! - kacsintott rám kihívóan.

Hangosan nevetve karoltam bele a barátomba, majd mint aki jól végezte dolgát, elindultam megkeresni Perezt, hogy el kezdjem élni a nővérem életét.