Minden a legelején kezdődik!

43. fejezet

Van lejjebb? 

Barni:

Nem értem, hogy Marci miért nem képes végig csinálni a feladatokat? Nem olyan nehezek. Jó. Amik olyanok voltak, hogy legszívesebben vissza kérdeztem volna, hogy. MIVAN? Akkor természetesen Bálint megmutatta, hogy is  kell. De a könnyűeket akkor is meg kellett volna tudnia csinálni. Mi lehet vele? Reggelinél is basztatta a Parancsnok. Mondjuk nem csodálom. A reggeli edzésen is eléggé neveletlen volt. Ilyen lenne valójában? Eddig is ilyen volt? Lehet, hogy nem vettem észre, mert igazából körülöttünk mindenki olyan volt, mint most Marci. Semmi tisztelet és tartás. Na meg a pontosság sem lett a kedvenc időtöltése. Mondjuk én aztán beszélhetek, mert én is ilyen voltam. Lehet, hogy azért csinálja, hogy felhívja magára a figyelmemet. Nem fog menni neki, mert addig amíg meg nem változik, nem fogok ránézni, se beszélni hozzá.

-Mi van veled Barni? - kérdezte Dani. Őt ma reggel ismertem meg.

-Csak elkalandoztak a gondolataim. - mondtam és megdörzsöltem a szemem.

-Legalább, jó dolog volt? - kérdezte cinkos vigyorral az arcán.

-Reménykedj csak benne. - mondtam és körbenéztem a társaságon. Jó kis hely ez.

-A remény hal meg utoljára. - mondta és felemelte a kezét.

-Hát persze haver. Hát persze. Nálad. - monda Bálint röhögve. Én csak mosolyogtam. Elkezdtek másról beszélgetni. Nem igazán tudtam hozzá szólni, így csak hallgattam a szót.

-Mi itt nagyban beszélgetünk, Barni meg buzisan vigyorog. Nem, kicsit sem elmebeteg. - röhögte Kristóf.

-Azon gondolkoztam, hogy melyikőtöket egyem meg elsőre. Te vicces vagy Kristóf, téged eszlek meg utoljára. - mondtam halál komolya, mire mindenki elkezdett hangosan röhögni.

-Uraim, uraim. Halkabban fogyasszák a reggelüket kérem. - kiabált át a Parancsnok. Valahogy, azt éreztem, hogy nem fejezte még be. Már mindenki elcsendesült, amikor folytatta. - A Zöldfülűvel nem tudom megtárgyalni a mosás szabályait. - mondta. Ezen már én sem tudtam vissza tartani, hangosan nevettem a többiekkel. Mikor mindenki elcsendesedett, megint, hirtelen kivágódott az ajtó.

-Parancsnok. 10 embert kérek. A lány táborban kigyulladt a főépület. Nem bírunk vele. A mentősök, meg olyan lassúak, mint a fene. - mondta fennhangon a nő.

-Bálint. Válassz magad mellé még 9 embert és futólépésben a mező másik oldaláig. Addig maradtok ott, amíg minden rendben nem lesz. A rendrakástól megkezdve az utolsó tiszta csempéig. Az edzéseket az ottani csapattal fogjátok csinálni.

-Rendben. - állt fel mellőlem Bálint. - Kristóf, Krisztofer, Márk, Milán, Mátyás, Rafael, Áron, Kolos és Barnabás. - fejezte ba a felsorolást. Mindenki aki hallotta a nevét, felállt. - Simon Barnabás! Nem hallottad, a nevedet? - kiabálta ingerülten az arcomba.

-Azt hittem másról beszélsz. - mondtam és már álltam is fel. Kifutottunk a helységből, de még utoljára ránéztem Marcira. Irigykedés jeleit vettem észre. Kifutottunk és átrohantunk a másik oldalra. Ott egyszerre emeltünk meg, vödröt. Mindenki kettőt. Bementünk velük és bentről oltottuk a tüzet. Már javában a végén voltunk amikor megjöttek a tűzoltók. Nehéz lehetett ezeken az utakon bejönni ide.

-Tud valaki sebet kötni? - kiabált egy lány, körbe. Oda szaladtam hozzá.

-Én voltam elsősegély tanfolyamon. - mondtam és már rángatott is arrébb. Egy másik lány ült a fűben és vérzett a térde, a keze, meg a feje egy darabon. Nem kérdeztem semmit, csak felkaptam a karomba, mint ahogy a menyasszonyokat szokták, és besiettem vele a második épületbe. Leraktam az egyik asztalra és elkezdtem kötszeres dobozt keresni. A második szekrényben, meg is találtam. - Ez egy kicsit hideg lesz. - mondtam, miközben bevizeztem egy rongyot. A térdénél, nem fértem hozzá jól a sebhez, így tovább téptem a nadrágját. Enyhén meglepődve nézett rám. 

-Szhh. - szisszent fel, amikor hozzá érintettem a rongyot. Szépen kitisztítottam a sebet és még mielőtt valamit elkapna, jódozott kötszerrel betapasztottam. Ugyan ezt megcsináltam a kezén is. Végig éreztem magamon a tekintetét. - Hogy hívnak, kedves idegen? - kérdezte mézédes hangon.

-Barnabás. - mondtam, mikor felmentem a fejéhez. Hol a sebet néztem, hol pedig azokat a gyönyörű zöld szemeket. - És téged? - kérdeztem, halvány mosollyal az arcomon.

-Emma. - mondta szinte suttogva. Nem szabad, hogy meghasson. Nem lehet az itteni lányokkal közelebbi kapcsolat. Betapasztottam a homlokát és lesegítettem az asztalról.

-Hát, kész is vagyunk. Nem szédülsz? Nem vagy esetleg éhes? - kérdeztem. 

-Nem köszi. - mondta és kibaktatott az ajtón. Én is kimentem és beálltam, hogy segítsek kipakolni.

-Hát, te meg hol voltál? - kérdezte Bálint.

-Hosszú. Majd elmondom. - mondtam és folytattam a munkát. Még nincs vége. Ennek nem lehet még vége. Lesz folytatás, az biztos. Csak ki kell várni.

Kinga:

 " -Ohh bazdmeg. Ég a szemem. A kurva életbe Kinga. Normális vagy? - kiabált velem."

-Huhh. Bocsi. nem tudtam, hogy te vagy az. Miért nem hívtál, hogy jössz? - kérdeztem.

-Elmentek már? - kérdezte, mire én bólintottam. Megtörölte magát, és átvette a pólóját. - Még jó, hogy most, mert kezdett elfogyni a türelmem. A szüleid nem sejtenek semmit ugye? - kérdezte mélyen a szemembe nézve.

-Nem. - mondtam és közelebb léptem hozzá.

-Máté elhitte, hogy megint? - kérdezte egy kicsit idegesen, de mégis nevetve. 

-Szerintem még semmit sem tudott biztosabbra, mint ezt. - mondta vigyorogva.

-És érzel, még valamit iránta? - kérdezte. Megráztam a fejemet. - És Balázs iránt? - kérdezte. Megráztam a fejemet. - És Noel iránt? - kérdezte. Megráztam a fejemet. - És Ábel iránt? - kérdezte már vigyorogva. Most is megráztam a fejemet jelezve, hogy nem. - Ügyes vagy. - közelebb lépett hozzám, és a derekamat átkarolva húzott közelebb magához. A kezemet izmos mellkasára tettem és fejemet felemelve néztem bele csokoládébarna szemeibe.

-Szeretlek. - suttogtam.

-Én is szeretlek hercegnőm. - mondta és lehajolt hozzám. Ajkaink össze forrtak, és vad táncba kezdtek. Ez a legjobb érzés a világon. Annyi távol töltött idő után, újra itt van.