Never ending + lrh ; folytatódik

3.0 - epilógus

Remegő kezekkel írom be a számokat a telefonomba.

Éjszaka van, nem fogja felvenni.

Idegesen tárcsázom a számat. Rengeteg érzés, és gondolat kavarog bennem.

- Vedd fel, kérlek kérlek. - motyogom. Aggódom, hogy mi minden fog történni, hogy mi mindenen fog változtatni ez az egész. Meg akarok vele tanulni szeretni, kérlek kérlek vegye fel.

Kinosan elnevetem magamat. Milyen szánalmas lettem.

A telefon kicsöng. Még csak pár másodperce hívom, mégis olyan, mintha már súlyos órák óta csörgetném.

Summer kérlek.

Lehunyom a szemeimet, a torkom kezd kiszáradni, a szívverésem nagyon gyors. Az oxigén megpróbálja le nyugtatni a testemet, de nem megy neki. Izgatott és élénk vagyok, de bennem van az a negatívum is. Tudom, hogyha meghallom majd pusztán a hangját, fel fog bennem valamit ébreszteni, mint tegnap.

És így várakozva, fohászkadva, vakul reménykedve egészen biztos lettem benne; mindent megfogok tenni azért, hogy boldog legyen. Biztos lettem benne, hogy őt akarom, hogy nem változtak meg az érzéseim iránta.

Idegesen és csalodóttan bámulok előre. A reményem kezd elfakulni. Össze szedem magamat, nem akarok mégegyszer szomorú lenni. Nem veszi fel.

Hirtelen abba marad a csengés.

- Haló? - hallom meg a telefon túloldaláról a hangját. Fáradt, és egy nagyon kicsikét rekedtes. És egyenesen nekem szól.

- Szeretlek. - suttogom elcsukó hangon. - Ki mondtam. Szeretlek.

_____________________________

hát elérkeztünk ide
vége van