we're BROKEN people

1. fejezet

Te is szoktál magadban beszélni. Tudom jól. Mindenki szokott. De mit éreznél ha egy nap, egy hang amit csak te hallasz, válaszolna. Megijednél? Megőrülnél? Velem megesett. Ha elmondom mi történt, hiszel majd nekem?

- És mond Tyler, hat az antidepresszáns? - Csak egy újabb gyógyszer a többi közt.

- Igen, jobban érzem magam. – A pszichológusomnak olyan könnyű hazudni. Nem is hiszem hogy érdekli használ-e a gyógyszer hiszen ő ezért kap pénzt. Ő abból él hogy engem betegnek titulál. Nekem meg egy púp a hátamon amit minden héten látnom kell. Hihetetlen hogy mit meg nem teszek a családomért.

- Vannak még öngyilkos gondolataid? – Hát a mai nap még nem volt de te meghozod a kedvem.

- Az utóbbi időben nem volt. – Az ilyen gondolataim valóban ritkábbak mostanában. Bár nem tudom ez a gyógyszer, a családom vagy josh hatása. Talán mindhárom együtt.

- Ez nagyszerű, mesélj egy kicsit, milyen volt a heted? – Minden héten ugyanaz.

- Csak a szokásos, otthon voltam, többnyire csak zenét hallgattam. – Ebből áll az életem.

- Csináltál valamit a családoddal, vagy beszéltél a barátoddal? – Az emberi interakciókat próbálom a minimumra szorítani.

- Josh, igen szoktunk beszélni, és a családommal is minden nap együtt vacsorázunk szóval. – Néha mit nem adnék hogy elkerülhessem ezeket a családi vacsikat.

- Mhhm. – Csak írogat tovább a lapjára. Idegesítő de még inkább unalmas. Legyen már vége. – Megfogadtad a tanácsomat? Beszéltél velük az érzéseidről?

- Természetesen próbálkozom, igen. – Felnéz rám a szemüvege mögül. Szúrós a tekintete.

- Döntsd el melyik. Igen beszélsz az érzéseidről vagy csak próbálkozol. Nem segíthetek ha te nem akarod. – Nincs szükségem rá. Csak hazudj Ty, annál hamarabb vége lesz.

- Igen, beszélek velük. – Vissza az írogatáshoz. Kezdek ideges lenni ettől a sok kérdéstől. Elkezdek játszani a csuklómon lévő hajgumival.

- És hogyan fogadják amikor az érzéseidről beszélsz. – Azt mondom amit hallani akar.

- Megértően. – Most látok valamit a szemében. Nem tudom megmondani mi az. Remélem nem tudja hogy hazudok.

A terápia további részében már eltűnt az a kis valami a szeméből. Talán megunta és feladta. Mindenesetre nagyon jó érzés volt kilépni a friss levegőre ezután a fárasztó óra után. Egy kevés séta a buszmegállóig. A buszmegálló tábláját figyelve hallom ahogy a busz éppen megáll a hátam mögött. Azonnal megfordulok hogy felszálljak. A busz sehol. Furcsa, talán félre halottam. Nem kellett sokat várnom amíg valóban megérkezett a busz. Próbáltam minél lassabban menni de így is pont hazaértem a családi vacsira. Hurrá...

(note: Ez az első fan fiction amit írtam, remélem tetszik.)