we're BROKEN people

2. fejezet

Szeretem a családomat. Ezért vállaltam a terápiát. De ne kényszerítsenek egy asztalhoz, ahol mindenki műmosollyal ül és unalmas témákról fecseg. És legfőképp ne kérdezzék meg mi volt a pszichológusnál, vagy hogy érzem ma magam. Végig közömbös arccal hallgattam a családom társalgását amíg anyám egy hozzám intézett mondata meg nem ütötte a fülem.

- Tyler, Josh keresett ma. – Hirtelen felkaptam a tekintetem és rá meredtem. Megkövült a testem egy pillanatra. Pislogás nélkül ejtettem ki a következő szavakat.

- Mit mondtál neki? – Lélegzet visszafojtva vártam a választ. Anyám arcán enyhe döbbenet jelent meg.

- Azt hogy a doktornál vagy. – Azonnal felálltam az asztaltól. A családom végignézte ahogy dühösen kirontok az étkezőből. Meg sem álltam a szobámig. Bezártam az ajtót, egy halk puffanás hallatszott ahogy az öklöm az ajtóba ütközött. Az első sokk után a telefonom után nyúltam és kikerestem josh számát. Néhány pillanat múlva josh már a vonal másik végén volt.

- Hey josh, szia. - Aggódóan vakargattam a tarkóm a szabad kezemmel.

- Szia. – Normálisnak tűnt a hangja.

- Figyu, anyám mondta hogy kerestél. Ráérsz most? Találkozhatnánk?

- Persze, szokásosan a faházban? – A régi faházam, még apával építettük mikor kicsi voltam. Sokáig nem jártam oda de mostanában mindig ott voltam ha teljesen egyedül akartam lenni vagy ha joshhal akartam találkozni.

- Aha, ott találkozunk. – Még le se tettem a telefont de már szedtem össze szükséges a holmiomat hogy azonnal indulhassak. Siettem ahogy tudtam pedig csupán 10 perc volt az út az erdőbe.

- Oké, 20 perc és ott vagyok.

Idegesen lógattam a lábam lefelé a faház keskeny erkélyén ülve. Amikor megláttam Josht közeledni azonnal felpattantam. Felmászott a házba és mosollyal az arcán köszöntött. Szinte mindig mosolygott. Pedig most nem tudtam mi oka lehetett rá, amíg én az idegességemet próbáltam leplezni.

- Miért akartál találkozni? – A kezemet megszorítottam a korláton és lefelé néztem hogy kerüljem a szemét. Mély levegőt vettem.

- Anyám elmondta neked hogy dokinál vagyok mikor kerestél.

- Igen, mondta hogy minden héten ilyenkor kell menned. – Magamban szitkozódni kezdtem. Anyámnak lepcses szája van.

- Öhm, igen. Minden héten mennem kell, a szüleim köteleznek rá.

- Köteleznek? Mégis miért? – Ettől a kérdéstől féltem. Újabb nagy levegő. Muszáj elmondanom. Talán nem ismerem olyan régóta de már ő a legjobb barátom és megérdemli hogy tudja. Bár remélem nem csak eddig nevezhettem legjobb barátomnak.

- Néhány hónapja...- Kisebb csönd. Nehéz kimondani a szavakat. – rajtakaptak hogy megpróbáltam megölni magam. Rengeteg gyógyszert vettem be és a korházban kötöttem ki. A szüleim kedvesek de szigorúak is. Nem engedtek ellenvetést a terápiával szemben. Krónikus depresszió és öngyilkos hajlam. Antidepresszánst szedek és minden héten terápiára járok. Így legalább kicsit megnyugodott a családom. – Josh csöndben hallgatott végig. Nem néztem rá de végig éreztem magamon a tekintetét. Valószínűleg megdöbbent. Nem bírtam ránézni. Gombóc ült a torkomban és égett a szemem de nem engedtem hogy a könnyek győzelmet arassanak felettem. Mély levegővételt hallottam. Josh közelebb lépett hozzám, lassan elfordította a tekintetét rólam a messzeségbe és kezét a korlát köré fonva támaszkodott előre.

- Sajnálom. – Újra rövid csönd állt be. – De miért nem mondtad ezt nekem eddig? Azt hittem a legjobb barátod vagyok.

- Az vagy, de erre nincs válaszom. – Tulajdonképpen van csak elég nehéz elmagyarázni.

Újra csönd állt közénk. Rám tört a szorongás. Érzésre akár a sűrű fekete melasz ami lassan elkezdi beburkolni a belsőmet. Hirtelen ért a következő kérdés.

- Miért akartad megölni magad? – Ezúttal ránéztem. Ő még mindig a messzeségbe bámult, arca komoly volt, komoly választ várt. Én is arra fordítottam a tekintetem amerre ő és újabb mély levegőt vettem.

- Nem láttam okot a folytatásra. Csak azt akartam hogy vége legyen.

- Talán nem hiszed el de én is szoktam így érezni. – Rá néztem és ő is rám. Tekintetünk össze kapcsolódott. – Tyler nem vagy egyedül. Mások is ugyanígy éreznek. Nekem is vannak ilyen gondolataim.

- De te mindig boldog vagy, néha le sem tudod vakarni a vigyort a képedről. – Egy pillanatra sem engedtük el egymás tekintetét.

- Igen, de attól még érzek ilyen dolgokat. Csak ígérd meg nekem hogy legközelebb szólsz nekem ha ilyen gondolataid támadnak, és nem csinálsz hülyeséget.

- Ígérem. – Ezt könnyebb volt kimondani mint hittem. Sőt valamilyen furcsa módon még komolyan is gondoltam.

- És mondd, használ a gyógyszer meg a terápia? Jobban vagy? – Megint ez a kérdés.

- Igen.

Hirtelen SMS hangját hallottam, megnéztem a telefonom de semmi. Viszont láttam hogy későre jár. Ideje haza mennem.