Üzenem neked:Fáj 83. Befejezett

1.

Gondolataimba merülök.

Fáradt vagyok! Testileg, lelkileg! 

Rengeteg vágás van a kezeimen, no meg a lábamon egyaránt. A búcsúlevelek, egy fiók legalján, egy könyvben vannak elrejtve. A pengém, a könyvben lapul. Minden egyes nap hallom, hallom azt a hangot, mely mindig azt kiáltja,: mire vársz? Tedd már meg! 

Senki sem hisz nekem mái napig! De én tényleg hallom azokat az átkozott hangokat! Másnak látom magamat, egészen rondának, csúfnak látom az arcomat a tükörben!  Mikor jöttek sorjában a problémák, én egyszerűen csak cipeltem a sok terhet a hátamon. Nem szóltam, de legbelül, még is ordítottam.  A lenéző pillantások a szavak melyeket a fejemhez vágtak nap mint nap, ezeket én mind elviseltem. Majd mikor nem látott senki, a párnát az arcomhoz szorítva ordítottam.  Mindig megkérdeztem magamtól, miért vagyok ilyen elcseszett? Miért kell ezeket a dolgokat átélnem?

Aztán idővel, de rájöttem, hogy miért volt fontos az hogy a sok rossz dolgot átéljem. 

A sok problémától amit az élet elém állított, ezektől lettem az az ember aki most vagyok. Erősebb lettem, kitartóbb! De, az akadályokat még mái napig is nehezen vészelem át, mert hiába vagyok erős, egy kis részem mindig is gyenge lesz, erőtlen.  

Emlékszem, mikor összevagdostam a lábam... Dühös voltam, csalódott, lelkileg fáradt, meggyötört!  Elborult az agyam, nem tudtam tisztán gondolkodni. A vágásokból lassacskán kiszivárgott a vér, én meg megkönnyebbülten ültem a hideg parkettán. Csak néztem ahogy a vér végigfolyik a combomon, akkor és ott abban a percben, megnyugodtam! Még nem fogtam fel hogy mit tettem, de megnyugodtam! Olyan volt/ és még most is olyan, nekem a penge, mint másoknak a drog. Egyszer csak hatni kezd és megnyugszok tőle. Majd kezdődik előröl, mert megint csak kapom a szavakat amik lassacskán a sárba tipornak! Szavakkal bántottak/bántanak, az emberek, észre sem véve cselekedeteiket! 

Vedd észre, a szavaknak súlya van