we're BROKEN people

5. fejezet

Nem tudom hogyan történt. Mikor történt. Miért velem történt. Már féltem a saját elmém gúnyos játékától. Hetek múltak el és én egy szót sem szóltam arról mi folyik a fejemben. Újra elkezdtem eltávolodni mindenkitől mikor sűrűsödtek az ilyen rohamok. Egyre mélyebbre vergődtem a sötétségbe, a suttogás pedig lassan üvöltéssé erősödött. A szavak pedig élesen és hangosan próbáltak meggyőzni hogy az utam még mélyebbre visz.

- Na és mondd Tyler, szoktál még verseket írni? – Hülye voltam amikor egy régebbi terápián megemlítettem neki a verseimet. Még jó hogy sosem kérte hogy mutassam meg őket. Ha kérné sem mutatnád meg, nem igaz? Hiszen olyan szörnyűek. Ugyan kit érdekel egy nyálas kisfiú nyafogása rímekbe foglalva? Hasznavehetetlen vagy. Egész nap ülsz és írogatsz. Soha nem viszed majd semmire.

- Igen. – Sikerült nyugodt hangot erőltetni magamra de belül már közel sem volt ilyen egyszerű a helyzet. Hallgass! Hallgass! Próbáltam kizárni a hangot de ő befészkelte magát az tudatom mélyére.  - Nem beszélt hangosan mégis szinte üvöltésként visszhangzott a fejemben minden szava.

A saját tudatom játszadozott velem. Minden gondolatom a szolgálatára állt hogy bántson vele. Tudta minden félelmemet, kétségemet, aggályomat. A legmélyebbre rejtett titkaim sem voltak biztonságban tőle. Sosem gondoltam hogy valójában milyen erős tűrőképességem van. Legszívesebben meg sem álltam volna a sírást mert a hang minden gondolatomra a leggyötrőbb félelmeimmel válaszolt. De ott voltam, ott ültem a pszichiáteremmel szemben és póker arccal beszélgettem mintha mi sem történt volna. Nem akartam hogy tudja valami történt. Nem akartam még több gyógyszert. Vagy ki tudja ezek után mi jön. Senkinek nem szóltam egy szót sem. Csak a hang és én voltunk ketten, mindig. Egyszerűen már úgy éreztem soha nem vagyok egyedül. Mégis ekkor voltam eddigi életemben a legmagányosabb.

(note: bocsi ez megint rövid lett, legyen szép napotok :) )