Az életem árán...

28.fejezet utolsó rész

Kardomat hatalmas lendülettel, fejem fölött át ívelem, s minden erőmet bele adom a mozdulatba. Az előttem vicsorgó és hadonászó szörnyeteg feje hirtelen a porba hullik, s meleg vére az arcomra spriccel. Nem tudom hány lényt kaszaboltam már le, de mindig másik áll a helyébe. Egy egész sereg áll mellettem, és egy egész hadsereget kaszaboltunk már le, mégsem fogynak el. Egyre csak jönnek. Minden úszik a vér forró nedvében, és mindenhol sikítások és ordítások hangzanak a tömegbe. Kardom suhogásának ritmusára, és a hús cafatokra szakadásának ütemére figyelek. Minden egyes lény halála után úgy érzem egyre erősebb leszek. A remény egyre jobban szétterjed a testemben. A mögöttem állók ezt mind érzik, és mind ugyan azt érzi. Lassan minden szörny amit a boszorkányok teremtettek, a talpunk alatt loccsan. Most pedig már csak a klánok vannak. Egy különös kék hajú vadász kerül mellém. Csuklyáját ő is ahogy minden vadász, beleértve engem is, az arcába húzta. Mégis felismerem. A boltos csajszi az. Mindkét kezében egy egy kétoldalú balta, gyönyörű vésetekkel. Sokan felsorakoztunk, újrarendezzük sorainkat. A Black falka egyes tagjai mellettem sorakoznak fel. Kimber is mellettünk marad, ahogy vörös hajú varázsló fiú is. Az előttünk lévő klánok rendezett csoportokban álltak.

-Össze kell terelnünk őket. Jobbról Domék balról pedig Vikék kerítsék be őket.-adom ki az utasítást a két férfinak. Nem szólnak semmit csak teszik a dolgukat.-Vöröske kéne egy kis varázslat. Megtudnád oldani hogy a kard mindig visszajöjjön a kezembe, de más ne tudja varázslattal megállítani?-nézek rá egy pillanatra. Hatalmas mosoly terül el az arcán.

-Ugye csak viccelsz? Gyerekjáték.-a keze egy pillanatra vörösen felizzott de aztán el is tűnt.

-Ennyi?-kérdezem kételkedve. Vállat von.

-Aha. Mér mire számítottál? Tűzijátékra a hullák fölött?

-Minimum egy fénycsóvára az égen.-villantok rá egy kis mosolyt. Előre ugrottam és minden erőmet beleadva elhajítottam a kardomat, egyenesen arra amerre a vörös kaftán kivillant. A tűzijáték nem maradt el. Kék villanások jelezték hogy kardomat próbálták megállítani, de nem sikerült. Azt nem láttam hogy célba került-e, de azt igen hogy csapataink támadásba lendültek. Többen elmenekültek, de volt olyan is aki letette a fegyvert, s köpenyét a földre dobta. Nem én mentem az első sorba. De még így is elsők között voltam aki végre meg könnyebbültem fújta ki a levegőt. Vége van...

A lázadó boszorkányok, földet gurítottak a holtakra. Mindenki tisztelettel nézett a földel borított csatatérre. Két hónapja jöttem el otthonról. Azóta edzettem a lázadókat. Most pedig hogy vége, nem tudom hogy mehetnék haza. Mindenki azt várja most mi lesz. Végül megválasztották a vezetőket, és a törvényeket is módosították.
 Minden a helyére került többnyire. Bár még mindenkinek meg kell szoknia a helyzetet. Még egy hónapot kellett töltenem azzal hogy megtaláljuk a megszökött természetfelettieket, és megbüntessék őket. Sok vadász segített. A Black falka tagjai közül Pinki a csatatéren maradt. De a többiek kisebb nagyobb sérüléssel megúszták. Hazaküldtem őket.

Mikor már nem volt rám szükség, beültem a kocsiba és csak mentem.... Nem tudom hova, nem tudom miért... Csak el a tömegsírtól amit én készítettem...