Psychiatrist [L.T.] (BEFEJEZETT)

3.rész "....-Takarodj innen!..."

-Egyszer úgyis beszélned kell róla!-kortyolt bele a vizébe Mr. Tomlinson, miközben tekintetét rajtam tartotta.

Megvontam a vállam.

Lábammal a kanapé karfáját tapostam.
Még mindig nem beszélek arról, ami két éve volt. Mindenről dumálok, csak arról nem.

Ez a harmadik alkalom, hogy itt járok.
Igazából szeretek idejönni, mert más mint otthon. Itt senki nem kiabál velem.

-Mire gondolsz most?

Ezt mindig megkérdezi. Mindig ugyanazt mondom.

-Ugyanarra,mint tegnap?-kérdezte.

Félmosollyal bólintottam. Kiismert már.

Nehogy azt hidd,hogy kedvel téged! Utál.

-Elég!-motyogtam idegesen. De nem hagyták abba.

Egy púp vagy a szüleid hátán!

-Nem!

Mindenki azt hiszi, hogy őrült vagy.

-Ne! Hagyjatok, elég!-sikítottam fel, és kezemet a fülemhez szorítottam.

Felhúztam a lábamat és előre-hátra dülöngéltem.

-Faith! Minden rendben?-hallottam egész közelről Tomlinson hangját.

Megráztam a fejem.
A hangok még egy ideig nevettek rajtam, aztán elcsendesedtek.

Remegő kezemet elvettem a fülemtől.
Könnyes szemekkel óvatosan felnéztem, és megláttam a mellettem guggoló Louis-t.

-Faith! Mi volt ez?-kérdezte,majd mikor megbizonyosodott róla, hogy jól vagyok, visszaült a fotelbe.

-Miért érdekel? Csak egy beteg vagyok-szipogtam, és a komor, fehér falakra függesztettem a tekintetem.

-Az a dolgom, hogy törődjek a betegeimmel. Szóval, mi volt ez?-kérdezett megint.

Ajkamba haraptam. Nem akarok beszélni.
-Hangok-mondtam végül.

Legyen neki ennyi elég.

-Miféle hangok?-fogta meg a tollát, és szerintem felkészült arra, hogy leírja minden szavamat a füzetébe.

Azt hiszi,beszélni fogok? Naiv.

Az órára sandítottam. 3...2...és 1.

-Én mára végeztem.

Felpattantam és köszönés nélkül kisiettem a szobából.
Az épület előtt nem várt senki, így haza kell sétálnom.

Egy 10 perces séta után értem a házunkhoz. Anya és apa kocsija is ott parkolt, amit nem értettem, hiszen ilyenkor még dolgozni szoktak.

Bementem a házba,de az előszobában nem várt meglepetés fogadott.

A szüleim az én bőrőndjeimmel a kezükben vártak rám. Arcuk könnyes volt, szemükben mérhetetlen fájdalom tükröződött.

-Anya,apa...mi történt?-kérdeztem bizonytalanul.

Gyűlölködve néztek rám. Úgy, ahogy még eddig soha.

-Ne nevezz minket így! Többet nem vagy a mi lányunk!-csattant fel anyám, de sírt.
Ő is, és apa is.

-M-mit tettem?-lepődtem meg.
Nem értem ezt az egészet.

-Meghalt! A bátyád meghalt, és ez a te hibád! Veled voltunk elfoglalva, és nem jutott rá időnk!-ordított apám.

Nem,ez nem lehet igaz.
Nem lehet halott.

-Itt a holmid! Takarodj innen!-köpték felém a szavakat.

Táskáim már a lábam előtt hevertek, én pedig könnyes szemmel néztem az előttem álló szüleimre.

-Nem küldhettek el! Nincs hova mennem!-mondtam szipogva.

-Nem érdekel! Soha többet ne gyere ide!-kiabált anyám, és szó szerint kilökdösött az ajtón.

Cuccaimat utánam dobálta,és bevágta előttem az ajtót.
Ezt nem hiszem el.

Arcomat a tenyerembe temettem,és felzokogtam.

Kidobtak.
A saját szüleim.
Akiket szerettem...