Ellenszenv és szerelem |✔

22. fejezet

Daniel halálát senki nem tudta feldolgozni. Talán egy undok paraszt volt, de mindig megvédett minket. Tanított, segített, vadászott velünk. Ő maga végezte el a piszkos munkát – levetette magát az erdő mélyén fekvő szikla mélyébe.

Már azt sem tudom, hogy mit kéne gondolnom. Daniel halálával visszatérhet Heather, de akkor is ott lesz egy hiányzó szakasz, egy hiányzó múlt, egy hiányzó ember. Kétszer elvesztettem két olyan embert, akik mindvégig jelen voltak életemben. Lehet, hogy Heather nem, de nélküle nem tartanék ott, ahol. Kevésbé sem vagyok már olyan undok és megtörhetetlen seggparaszt, mint mielőtt megismertem életem szerelmét. Neki köszönhető, hogy ilyet valaha ki is mondok. Ugyanakkor Daniel tanított meg a ridegülésre. Talán nem mondható ez jónak, de én ezt mondom. Megtanított arra, hogy nehezen nyíljak meg, mert bármikor lehet a dolognak hátul ütője, bármikor kitolhatnak velem. Bevallom, először Heatherben nem bíztam meg. Nem akartam, hogy rám sózzák őt, mert úgy gondoltam, egy újabb pióca. Aztán egyre többet és többet töltöttem vele az időmet, egyre jobban megismertem, megcsókoltam.

Az ajkai olyan édesek voltak.

Én magam engedtem magamhoz közel, még ha a legapróbb dolgokat is tettem. Közel volt hozzám, nagyon közel, mikor el is löktem, mindig visszatalált a helyére. Lehet, hogy megrémisztettem. Lehet, hogy a pokolba kívántam őt. De ha ő megy, akkor én is. Akkor rájöttem, hogy bármennyire is vagyok ellenszenves, ő ugyan úgy küzd és szeret. Hah, érzelmes vagyok? Daniel tuti kinyírna.

- Hé – támaszkodott meg az ajtófélfánál nővérem. Lágy mosoly terült el arcán, de szemeiben megannyi fájdalom tükröződött. – Készen állsz?

- Bármi is legyen – néztem szemeibe, ami egyáltalán nem hasonlított az én majdnem feketéimre – Nem akarom újra elveszíteni. Vagy őt, vagy titeket. Elég volt már ebből. – álltam fel a kényelmetlenné vált ágyamról és Molly felé lépkedtem, aki azonnal körülzárta nyakamat vékony karjaival.

- Nincsenek többé Vadászok. Nincs többé telepatikus feladat. Innentől minden rendben lesz.

- Én azért ennyire még nem vagyok biztos. – nevettem halványan.

- Elhiszem. Majd idővel már biztos leszel. – kacsintott és megfogta kezemet, így levezetve a lépcsőről.

- A srácok? – érdeklődtem, mivel a nappaliban senki nem tengette napját.

- Ha lehet ilyet mondani, akkor... - hirtelen kicsapódott a bejárati ajtó, ezzel totál megijesztve engem – meglepetés.

Nem akartam hinni a szememnek. Nem akartam elhinni, hogy tényleg ő az és, hogy itt van. Újra.

Már úgy kellett hátba bökni, hogy vegyek levegőt, mert még magam is elfelejtettem. Újra itt volt, azokkal a csodálatos kék szemeivel,a fehér bőrével, az isteni alakjával, a fekete hajával, a kis lábaival, kezeivel, fülével, orrával. Itt volt Ő, itt volt és még jobban beleszerettem.

- Heather. – súgtam nevét.

- Szia. – megmutatta nekem borzasztóan gyönyörű mosolyát, és könnyeit. Eddig tudomást sem vettem a lány mögött álló brigádról, csakis Heather volt az egyetlen, akire csak nézni tudtam.

- Kérlek ne sírj – pusziltam bele nyakába, mikor szorosan nyakamba ugrott könnyáztatta arccal. Itt van a kezemben, a maga törékenységével és épp emberien áztatja pólómat.

- Jack, valamiről tudnod kell. – szólalt meg Harper, felcsigázva érdeklődésemet. Heather elvált tőlem, de csak annyira, hogy még épp átöleljem derekát.

- Heather ember. Többé nem teheted már vérfarkassá.

A dolgok összemosódtak előttem. Egyszerre láttam Danielt és Heathert előttem, mindketten a szikla szélén állva. Viszont a fiú hamarabb leugrott, ezzel megelőzve Heathert. Heather nem tudott már vele versenyezni. Nem tudott leugrani. Itt maradt, emberként.

- Ó édes istenem! – nyögtem fel lezsibbasztva és inkább megcsókoltam Heathert, minthogy most a gondolataim birodalmába zárjam magam.