Ellenszenv és szerelem |✔

Epilógus

És így, az újév másodnapján, lezárom ezt a történetet. Köszönöm mindannyiótoknak, hogy olvastátok Jack és Heather történetét! 

Az élet egy mocskos megpróbáltatás. Tesztel minket, hogy mennyire bírunk a hiánnyal. Nos, jelentem, hogy semennyire. Olyan embert elvenni tőlünk, aki baromi közel állt hozzánk, ugyan olyan nehéz elfelejteni őt, mint visszakapni. A tudat, hogy Daniel többé nincs, megöl. Heathert visszakapva semmi sem volt már ugyanaz.

Minden azzal kezdődött, hogy nem tudtuk, hol folytassuk tovább. Ott, ahol abbahagytuk, vagy teljesen tekerjünk vissza a történetünk elejére, és viselkedjünk úgy, mint anno? Emlékszem, az ágy két szélén álltunk és kerültük a szemkontaktust, mert nem tudtuk, mitévők legyünk. Aznap este nem is aludtunk együtt. Heather átment a nővéremhez, én pedig egyedül öltem magamat a gondolataimmal.

Mindketten tisztában voltunk azzal, hogy ezek után semmi sem lesz tiszta. Heather magát hibáztatta, amiért a sors keze elvette tőlünk Danielt (is). Hallottam, ahogy Mollynak sírja, hogy ez mind az ő hibája. Talán ha nem engedett volna nekem, most nem itt tartanánk. Próbálta a nővérem nyugtatni, de semmi esélyt nem láttam rá, hogy valaha meg is fog nyugodni. Hiába nem akarok ilyet mondani, élete végéig kísérteni fogja a tény, hogy miatta nincs többé Daniel. Az undok, ellenszenves Daniel.

Heather ebben az időben került minket. Annyi idő után, hazament. Nem tudtam, hogy a szülei mit szóltak hozzá, hogy három nap helyett több, mint egy hónapra távol volt, de akkor nem is érdekelt. Én majd' megvesztem a méregtől, ami bennem forrt, pont nem azzal törődtem, hogyan sértik végig Heathert.

Akkoriban ugyan olyan undok lettem, mint Daniel. Nem érdekelt Heather, csak az, hogy mi lesz velünk. Nem érdekelt, hogy szerelmes vagyok, nem érdekelt, hogy nem ettem három napja. Az forgott a szemem előtt, hogy mikor csesztük el. Mikor érdemeltük ki ezt az életet. Mikor érdemeltük ki a halál fogát.

Aztán rájöttem, hogy mindenkire vár egy halálfog. Mindenkibe beleharap, mindenkit megrág és nyel le. Heathert már bekapta egy, de vissza is köpte. Danielt viszont már nem. És talán még mindig nem tudom elfogadni, hogy nem undokosodik tovább, egyszer mi is így fogunk járni. Mindannyinkat bekap a halál.

Heather visszajött. Bocsánatot kért mindenkitől mindenért, de legfőkébb tőlem. Sajnálta, amiért volt olyan szerencsétlen, és hagyta, hogy megöljék. Sajnálta, amiért visszakerült ide, ezzel elveszítve Danielt. Sajnálta, hogy egy ilyen lányba kellett beleszeretnem.

Emlékszem, először nem jutottam szóhoz. Olyan megtört volt, annyira a béka segge alatt volt, hogy egyszerűen meglepett. Nem láttam még ilyet, főleg nem tőle. Mindig is makacs volt, nagyszájú, nem számítottam arra, hogy pont ő lesz ennyire letörve. Viszont akkor megértettem.

Bármennyire is hajtott a düh, a méreg, minden, annyira elfelejtettem, kit is kaptam vissza. A legszeretőbb, legtisztelőbb és legcsodálatosabb lányt, akit valaha kaphattam az életemben. Akkor ott, megannyi sokk után megcsókoltam. Olyan régen éreztem már csókjának ízért, annyira hiányzott!

Azóta két és fél éve, hogy elköltöztünk. Ott hagytunk mindent és mindenkit, mondhatni elszöktünk. Már másfél éve terveztük, gyűjtögettük a pénzt, mire összejött annyi, hogy találjunk egy kényelmes és kettőnknek pont elég apartmant. Nebraska állam Omaha városában lakunk a mai napig.

Ja, és még valami. Az erőmet... nem hasznosítom. Amilyen furának gondoltam a sima emberi életet, olyan csodálatos. Már nem is emlékszem arra, hogy milyen volt az emberi élet, mielőtt vérfarkas nem lettem. Kikerültem az erdőből egy gyönyörű belvárosba, a kilencedik emeletre, és csodálatos a kilátás! Mindeddig a fák törzsét láthattam, és meg sem próbáltam kintebb lépkedni. Mindeddig.

Heather és én csodásan élünk. Jól vagyunk, nem félünk. Minden tökéletes.