Fehér nyakkendő

30. Hűvös

A romos fürdőszobából hangos nevetés hallatszódott ki. Dwight alig bírta visszafogni magát, kis híján a könnye is kicsordult, annyira hahotázott. Lionell vele szemben már a szemét törölgette, és mindkettőjüknek indokolatlanul jó volt a kedve a helyzetükhöz képest.

Már lassan fél napja be voltak zárva, és habár az időt nem tudták megállapítani a neonfényben villódzó és ablaktalan szobában, de mindketten biztosak voltak benne, hogy délután három vagy négy óra lehetett. Ezt onnan is sejtették, hogy a nefasoktól kétszer kaptak ételt: még valamikor a reggeli órákban egy-egy száraz kenyeret, aztán nemrég szintén megszánták őket egy kis moslékkal. Legalábbis Dwight nem tudta másnak nevezni azt a fehér és pempős valamit, amiből egyikőjük sem volt hajlandó enni, annyira visszataszítóan nézett ki. Ehhez túlságosan is perfectusok és túlságosan is makacsok voltak. Jelen pillanatban pedig nem is foglalkoztak az éhséggel.

Dwight mély lélegzeteket vett, hogy lenyugodjon valamelyest, miközben csillogó és izgatott szemekkel nézett Lionellre. Az arca teljesen ki volt pirulva.

– És ez még semmi! Arra emlékszel, amikor ugyanazon a napon elestünk a biciklivel? Én belehajtottam valami árokba, Michnek meg beleakadt a pulóvere a kormányba és egy óriásit taknyolt? A felsője meg totálisan szétszakadt? – Dwightból hullámozva tört ki a kacaj, ahogy felidézte az emléket. – És elkezdett üvöltve bőgni, hogy „A kedvenc pulcsim! Ez volt a kedvenc pulcsim, apaaaa!" Szerintem soha életemben nem röhögtem őt ki annyira, mint abban a pillanatban.

Lionell összeszorította a szemeit és valami nyüszítéshez hasonló hangot adott ki kínjában, annyira felnevetett. Benne is élénken élhetett az eset, hisz ő kívülről látta mindkettőjük elvágódását. Kár, hogy azt nem vette fel senki kamerára.

– Emlékszem. De szerintem még annál is jobb volt Mich tizenötödik születésnapja. Istenem! – A férfiből ismét felszakadt a kacaj, mély baritonjába belezengett a szoba. – Nem tudom, mi szállt meg téged, fiam, hogy Michnek sütöttél egy tortát, de én mondom, hogy Destonnal mi már akkor röhögtünk, amikor beállítottál hozzánk. – Lionell nagyot sóhajtott, hogy végig bírja normálisan mondani, de elég nehezen ment.
– Soha nem fogom elfelejteni Michel arcát, ahogy letetted elé a süteményt. Teljesen meg volt rémülve. És azt mondta neked, hogy „Inkább a halál, minthogy még egyszer egyek a főztödből." Ezen aztán annyira felkaptad a vizet és megsértődtél, hogy nemes egyszerűséggel belenyomtad a fejét a tortába, és csak annyit válaszoltál: „Akkor rohadj meg."

Lionellből még az eddigiektől is hangosabb nevetés tört ki, és Dwight sem bírta megállni, követte a példáját. Ő ezt már egészen elfelejtette, de most tisztán kirajzolódott előtte barátja négy évvel ezelőtti születésnapja. Baromi pipa volt rá, mert egésznap azzal a nyomorult tortával vesződött – hiába, tizenöt évesen annyira bele volt zúgva Michbe, hogy még a sütés-főzésre is képes volt rávetemedni –, erre az a hülye folyamatosan lefitymálta, akármit is csinált. Pedig abban az évben a februári Szeretet napjára még muffinokat is gyártott neki. Igaz, hogy ehetetlenek voltak és hasmenésük lett tőle. Ezt így utólag már ő is elismerte.

– Mich kettétörte a cukrász álmaimat, szerintem teljesen megérdemelte az egészet! – húzta fel a vállát ártatlanul, miközben Lionell mellette nem hagyta abba a nevetést.

– Marha jó volt! Én szerintem akkor hallottam perfectust először káromkodni. Napokig ezen szórakoztunk. Néha még mindig szívatjuk ezzel Micht és nagyon fel tudja magát rajta idegesíteni. Istenem, de jó is volt! – Lionell hátravetette a fejét a falon és jólesően kifújta a levegőt. Közben nevetve azt suttogta, hogy „akkor rohadj meg," és megcsóválta a fejét.

Dwight is egészen lenyugodott, habár még merengett kissé a régi időkön. Azokon az időkön, amikor még minden gondtalan volt és igazi idétlen kölykök lehettek. Vissza akarok menni azokba az időkbe.