virágok a tüdőmben [bts/knj]

első virág

az északi fény

E G Y _ É V V E L _ E Z E L Ő TT >>>

Az Északi Fény nevezetű kocsma nem volt több mint tízperces kocsiút távolságra a házamtól. Illetve, a házunktól. a kiöregedett Kim Namjoon intimszférájától, ahol az otthona volt. Vagyis hát, annak kellett volna lennie, csakhogy ahogyan teltek és teltek azok a nyamvadt évek, egyre inkább távolodtam jómagam is attól a fiktív, tökéletes definíciótól, amit egyébként az emberek otthonnak neveznek – és ahogyan legtöbben a biztonságot látják maguk előtt, ha az „otthon"-ra, mint szóra asszociálnak.

Csakhogy olyan, mint otthon, nincsen. legalábbis számomra, jelenlegi pillanatban nincs.

Hogy mit is nevezhetnék otthonnak?

Például azt a több mint harminc négyzetméteres lakást, Szöul egyik utcájának sarkában. a falak már kopott sárgák, néhol beette őket a penész – hiszen már több éve megvettük és újrafestettük. Vagy: ott van a feleségem, Soyeon, akit a kezdetekkor még olyan csodálatosnak hittem. Vagy: éppen az a kissrác, aki az életem kincse, és a saját fiam. Talán ő volt mindennél fontosabb közülük, a maga öt évével.

Abban a több mint tíz négyzetméteres házban laktunk, mi hárman: én, a feleségem, és Haneul, a közös fiunk.

Mostanság ezen agyalok, bár nem érzem magamat jobban ezektől a zavaros gondolatoktól, hiszen harmincöt vagyok – sőt, már közelebb a hatoshoz. De mit tehet az ember, ha a felesége – akiben évekkel ezelőtt olyan biztos volt –, már nem szerelmes belé? Mit tehet akkor, ha csak a gyerek miatt akar vele lenni? Mit tehet akkor, ha tudja, van egy másik férfi a háttérben? És mit tehet akkor, ha már a szexben sincs az, ami régen volt?

Még akkor is ezen gondolkozom – akartam-e ezt egyáltalán? a családot, a gyereket? –, mikor a kocsival begurulok az Északi Fény szűkös parkolójába.

Megszokott módon sokan vannak a kocsmában. Elegen ahhoz, hogy még rosszabbul érezzem magam. Még mindig kiráz a hideg a veszekedéstől, a pofontól, majd az utána lévő üres szex gondolatától. Tudom, hogy Soyeonnak kellett. De nekem nem.

Csak azt hittem, megmentheti őt. vagy akár engem. minket, Haneul boldogságát, aki mit sem fog fel ebből az egészből.

Már messziről meglátom Min Yoongi hatalmasan vigyorgó arcát. A szemei alatt megint sötét karikák. régebben mindig megijedtem, hogy nem tud aludni, és ez egészségtelen, de ő már csak olyan, hogyha tíz órát van talpon, akkor is kijönnek az álmatlanság tünetei nála.

Yoongi – bár ő mindig is a Suga nevet vallotta magáénak –, éppen a pezsgős poharakat törölgeti a konyharuhával. Oodamegy hozzá egy különös alak, aki ittasnak tűnik, majd elővesz valamennyit a zsebéből. Yoongi meg sem számolja a pénzt, inkább a kasszába teszi, és sunyin mosolyog, hiszen tudta, hogy az ismeretlen sokkal többet adott neki, mint kellett volna.

Mikor odaülök a pulthoz, leülök az egyik magas bárszékre, és köszönésképpen Yoongira biccentek.

̶ Hoseok? – kérdezem tőle, holott van egy tippem hol lehet.

Mikor Yoongi a vécék irányába mutat, minden klappol. Amióta elvesztette a munkáját egy jó cégnél, azóta Hoseok teljesen kifordult önmagából, és amitől én ódzkodom az életemben, ő azt keresi.

̶ Mi történt már megint? – sóhajtja Yoongi unottan, miközben éppen most csinálja a K.O nevezetű koktélt az egyik fiatallányokból álló csapatnak.

Yoongi néha a csábos lánycsapatra néz, akik közül legtöbben szoknyában vannak. A kis perverz – könyvelem el magamban. Yoongi néha-néha pislog csak rám, annyira el van foglalva a K.O, vagy inkább a tizenéves lányok nézésével. Az egyikük igen mosolyog rá. A barátom egyre inkább türelmetlenül néz körbe, egy gyors bocsánatot rebegve az ajkaival, természetesen nekem. Megforgatom a szemeimet. Nem is ő lenne.