we're BROKEN people

7. fejezet

Életem legnehezebb éjszakáját éltem át. Azt hiszem a hisztérikus zokogás nem kifejezés arra ami az egész éjjelemet jellemezte. Minden percben azt hittem a rendőrök mindjárt leparkolnak a házunk előtt és bevisznek.

Josh az egyike volt azoknak az embereknek akik a legtöbbet jelentették nekem ezen a világon. Akik életben tartottak. Nem tudtam mi történt, miért tettem. Nem volt magyarázatom.

Minden perc elteltével amikor nem jöttek a zsaruk arra kezdtem gondolni nem sok esély van rá hogy megtalálják Josh hulláját, egy elhagyott faházban, az erdő közepén. De ez mégiscsak egy faház az erdő közepén, bárki rátalálhat. Vissza kellett mennem, tennem kellett valamit hogy senki ne találja meg. Úgy éreztem nem bírok szembenézni a saját tetteimmel. De végül önzőségem felülkerekedett.

Már lassan kezdett felkelni a nap, de a családom még aludt így könnyű volt kiosonni. A szívem hevesen vert az odavezető úton. Minden zörejre ugrottam egyet, míg a szívem megállt minden egyes alkalommal. Hál istennek senkivel nem találkoztam az útközben.

A faház környéke csendes volt, semmi változás. Felmásztam a faházba hogy szembenézzek a legszörnyűbb rémálmommal mire rájöttem hogy talán van ennél a rémálomnál rosszabb is. A faház üres volt, sehol a test, sehol egy vércsepp, a kés a helyén a sarokban. Szédülni kezdtem, emlékszem, hogy megöltem, minden részletére tisztán és visszataszítóan élesen emlékszem. Emlékszem ahogy brutálisan meggyilkoltam a legjobb barátomat. Újra a hányinger kerülgetett.

Az első sokk után ráeszméltem hogy muszáj valahogy megtudnom mi történt. Kihúztam a telefonom a zsebemből és azonnal megkerestem Josh számát. A másodpercek amíg vártam hogy valaki felvegye a túloldalon óráknak tűntek. A vérnyomásom az egekben volt az idegességtől, a homlokomon izzadság folyt végig, de minden amire koncentrálni tudtam az a kezemben tartott apró készülék ígérete volt.

- Halló? – Egy világ omlott össze bennem és épült fel egy időben.

- Josh? - A döbbenet lesújtott akár egy villámcsapás. Teljesen összezavarodtam. Úgy éreztem kezdek megőrülni de közben szó nem tudja leírni hogy milyen óriási kő esett le a szívemről.

- Tyler, jobban vagy? Tegnap olyan hirtelen csakúgy elrohantál. – Képtelen voltam megszólalni. Megszakítottam a vonalat.