Ki vagy te?

Ezt a pólót vegytisztítani kell! Gondoltam szólok.

Rydel

Hátamat egy fának vetettem, miközben hevesen ziháltam. Szorosan lehunytam a szemeimet, és fejemet a fa nedves kérgének döntöttem, hogy némileg csillapodjon a  hasogató fejfájásom. Úgy éreztem, mintha ezernyi dühös ember kalapáccsal ütné a koponyámat. Higgyétek el, nem kellemes.  Kezeimet a homlokomra szorítottam, miközben próbáltam a szívemet is lecsillapítani. Basszus, ez nem lehet igaz! Hogy történhetett meg újra? Mégis hogyan...? Én, egyszerűen....

Újabb mély lélegzetet vettem és felnéztem az égre. Súlyos, szürke esőfelhők voltak mindenhol. Nyoma sem volt a makulátlan kékségnek, amit megszokhattunk. Helyette szakadó eső, és hideg szél mindenhol. Remek. Kezeimet összefontam magam előtt, és próbáltam gondolkodni, már amennyire egy ilyen helyzetben lehetett. Miért történt ez? Mi idézte elő? Talán az Eve-vel történt dolgok? Vagy a suli? Vagy talán... Chase...? Felnyögtem, és a fejemet kétszer belevágtam a fa törzsébe. Hát persze. Miért van az, hogy ha valami történik, akkor ő ott van? Csak párnapja ismerem, de már kétszer is látott engem olyan állapotban, amilyenben nem kellett volna. Egyszerűen nem értettem. Miért? A legutóbb is annyira közel került a titkomhoz! Hozzám. Erre most megint vele hozott össze a sors.

Ökölbe szorultak a kezeim. Ne foglalkozz vele Ry! Most ennél fontosabb dolgod is van! Tervet kellett kovácsolnom. Vissza kellett jutnom a a kórházba a cuccaimhoz, méghozzá sürgősen.  A súlyos esőfüggönyön keresztül megpróbáltam beazonosítani a tartózkodási helyem. Ó, igen.... a St. Rose kereszteződésnél voltam. Innen gyalog olyan öt perc a kórház. Hát persze, nyilvánvalóan nem mert messzire menni.  Gyorsan megráztam a fejem, hogy csak a fontos gondolatok maradjanak benne.
El kell jutnom a kórházba.
Aztán haza.
És ha hazaérek, lesz időm kiborulni.
Határozottan bólintottam egyet, aztán mély levegőt vettem, és kiléptem az esőbe.

Mire a kórházhoz értem háromszor majdnem elütöttek. Jó ómen. A vádlim sajgott, és csöpögött rólam a víz, összességében tehát úgy néztem ki, mint egy vízi hulla. Csodálkoztam, hogy egyáltalán beengedtek a kórházba.

Odabent kellemes meleg volt, de ugyanolyan büdös mint korábban. Régebben hiába mondtam mindig apunak, hogy milyen undorító "kórházszag" van itt, ő csak kinevetett, és megsimogatta a fejemet. Szerintem akkor is kórház szag volt, és pont.

Körbehordoztam a tekintetem a kör alakú fertőtlenítő szagtól bűzlő helyiségen, és mit sem törődve a furcsa és értetlen pillantásokkal, elindultam a szűk folyosó felé, ahol a mosdót sejtettem. Amíg a fehér ajtó felé lépkedtem, két dologért is imádkoztam. Az egyik az volt, hogy a cuccom legyen még ott. Mivel fogalmam sincs róla, hogy mennyi idő telhetett el a blackout- om alatt, csak remélni mertem, hogy senki nem lopta el, vagy ami rosszabb; vitte a portára. Ebből következik is a második ima. Ha apu csak megsejti, hogy megint megtörtént, és én nem szóltam neki, kitekeri a nyakamat. Szó szerint. Hiába tiltja a gyilkosságot a Biblia és a törvény is. Ő megteszi. De meg ám.

Már csak pár lépés választott a el a hőn áhított mosdótól, és még mielőtt valaki más megállíthatott volna, (mondjuk az egyik takarító a hetven liter víz miatt amit lecsöpögtettem utam során a fehér metlakira)  benyitottam, és beléptem a kis helységbe.

Rögtön becsuktam magam mögött az ajtót, és hátamat a fehér ajtónak támasztottam. Szorosan lehunytam a szemem és bár tudom gyávaság, nem mertem kinyitni. Őszintén szólva kicsit féltem, hogy mi lesz ha nem találom ott a cuccaimat. Akkor apu valószínűleg már tudja. És dühös. Nagyon dühös. Ajj a manóba! Féltem szembesülni az előttem lévő dologgal, tényleg féltem. De nem maradhattam így életem végéig, bármilyen csábító is volt a dolog. Így hát vettem egy mély levegőt és mielőtt meggondoltam volna magam, kinyitottam a szemem. A szívemről hatalmas kő zuhant le. Ott volt minden. A táskám az akasztón, a sárga gyógyszeres dobozom a földön, a pirulák szanaszét szóródva. Majdnem összerogytam a megkönnyebbüléstől. Na jó.... tényleg összerogytam a megkönnyebbüléstől. De hozzá tenném, hogy ma alig ettem, láttam elfolyni valakinek a magzatvizét, átestem egy ki tudja hány perces eszméletvesztésen, sőt meg is csókoltak, úgyhogy igenis volt okom arra, hogy a földön kössek ki.