Book of Reality (Befejezett)

3. Fejezet

      Az első két napban többnyire csak pihentem, de már kezdett elegem lenni, abból, hogy az ágyat nyomom így megkértem HaNeult, keressünk nekem valami ruhát és nézünk szét a környéken. A lány csak kedvesen mosolyogva egyezett bele a dologba, így mindketten felöltöztünk és útnak eredtünk.

Kilépve az ajtón gyönyörű látvány fogadott. Tél van, mindenhol tiszta fehér hó borítja a tájat. A fák ágán szép jégcsapok lógnak, és bár meglehetősen hideg van, még sem fázom a hanbokban, mert a szívemet egyfajta melegség töltötte el, ahogy körbenéztem a kis házakon, a vidáman játszó gyerekeken. Még soha nem éreztem magam ennyire koreainak. Mert bár Kínában születtem, de a szüleim tisztességes koreait neveltek belőlem, eddig még nem éreztem soha ennyire a nemzet részének magam. Lehet a friss levegő és a hanbok az oka.
- Mielőtt nagyon messzire mennénk, szeretnék mutatni valamit - lép mellém HaNeul.
- Akkor? Mire várunk, nézzük meg! – Mosolygom rá, mire ő elindul egy irányban én pedig követem. Nem teszünk meg nagy utat, egy nagy és eldugott faviskóhoz érünk. HaNeul belöki a súlyosnak tűnő ajtót és egy anyaggal és némi szalmával lefedett kupaccal találjuk magunkat szemben. A lány oda sétálva kezdi el kitakarni a kupacot, én pedig pár másodperc után segíteni kezdek neki, hogy mikor lehull a lepel majdhogynem könnybe lábadt szemekkel essek térdre.
- Az én kicsikém, az én kétkerekű paripám – motyogom halkan. – Hogy került ide?
- Én magam hoztam be egy öszvér segítségével, gondoltam örülnél, ha látnád, meg gond is lehetne belőle, ha megtalálnák – von vállat HaNeul.
- Igen, jó, hogy látom, de ahogy elnézem, elég rossz állapotban van. Eltört a felfüggesztés és a tank is megsérült. Az gyújtásról nem is beszélve – veszem szemügyre a károkat. – Otthon meg tudnám javítani, de itt. Nem hinném, hogy menni fog.
- A felét sem értettem annak, amit mondtál, de biztos van valaki, aki tud segíteni. Talán a kovács! – Mondja lelkesen újdonsült húgom, ezzel rám is átragasztva a jókedvet.
- Remélem! – Bólintok, majd visszatakarva a járművet, indulunk ki a piacra és a környező földekre némi élelmet szerezni. Ahogy sétálunk a standok között, egyszer csak megakad a szemem egy ütött-kopott könyvön. Felcsillanó tekintettel sietek a standhoz, hogy felkapva a könyvet lapozzak bele. Nem csalódtam, a könyv korabeli dialektusban íródott, de nem is bánom. Hiszen ez volt, az, az ősrégi jogi könyv, ami miatt annó megtanultam az ó nyelvet, és úgy döntöttem jogász leszek.
- Mondja uram – fordulok az idősödő árus felé. – Mennyi ez a könyv?
- Két nyang – mondja, ami kissé elszomorít. Sokba kerül, ahhoz, hogy megkérjem HaNeult, hogy vegye meg, ahhoz meg pláne drága volt, hogy én megvegyem, hiszen nincs egy vasam se. Vagy talán a dzsekim zsebébe van néhány won, de hát azzal mire megyek itt? Csalódottan teszem vissza a könyvet a helyére és indulok „húgom" keresésére, mert valahol elszakadtunk egymástól. Nem is az, hogy őt féltem annyira, hiszen ismeri a helyet, inkább a miatt aggódom, hogy valami baj lesz, amíg nem vagyunk együtt. Hiszen én csak annyit tudok erről a helyről, ami a történelemkönyvekben volt. És valljuk be, az nem sok. De ő megelőzve engem ragad karon és kezd el vonszolni maga után. Nem értve viselkedését próbálom megállásra késztetni, de nem sikerül.
- Gyerünk, siess! Most nem érek rá magyarázkodni. Vissza kell jutnunk a kunyhóba, mielőtt észrevesznek – mondja tovább vonszolva. Értve is meg nem is, amit mond, kezdem gyorsabban szedni a lábaimat, de még mielőtt elérhetnénk a kunyhót HaNeul beránt egy kőfal mögé, ahol lerántva maga mellé kényszerít bújócskára.
- Mégis miért futottunk? – kérdezem meg, nem bírva a kíváncsiságommal.
- Előlük – mutat a piac mellett álldogáló katonákra a mellettem guggoló.
- Mégis miért? Téged keresnek? Csak nem bűnt követtél el? – zúdítom az így is idegesen fészkelődő lányra a kérdéseimet.
- Úgy is mondhatjuk, megszöktem az ágyasság elől. – suttogja a katonákat bámulva. Én is a nem messze tőlünk álldogáló egyenruhásokra vezetem tekintettem és ebben a pillanatban megpillantom őt. Felénk néz, de nem vesz észre minket, de ahogy figyelem a tekintetét a szívem érthetetlen módon gyorsabban kezd verni. Mintha csak ismerném azt a szempárt valahonnan, pedig még soha nem láttam ezt a férfit. Már, hogy is láthattam volna őt valaha is?
- Ki vagy te? – suttogom magam elé, olyan halkan, hogy még HaNeul sem hallja meg.

Végül nem sokáig kellett a fal mellet kuporognunk, a katonák hamar odébb álltak így mi is nyugodtabban térhettünk vissza a kunyhóba. És bár HaNeul egy szót sem szólt egész út alatt, tudtam, amint visszaérünk, mindent el fog mondani, amire csak kíváncsi vagyok. De látva szomorú tekintetét, jobb, ha felkészülők egy kellemetlen beszélgetésre.

****
Helló!
Remélem tetszettek az eddigiek és a továbbiakban is velem maradtok. Lehet tippelni kit is látott SunHee a katonák körében. Biztos vagyok benne, hogy rá fogtok jönni!;)
Bocsánat a helyesírási illetve elgépelési hibákért!
Nem sokára találkozunk!