Amikor a világ sötétségbe borul, elszabadul a pokol. Az emberek pánikba esnek, a boltok lassan kiürülnek, és a pánik helyét átveszi a rettegés. Az emberek csoportokba szegődnek és élelem után kutatnak, Victoria Meller kénytelen abban a hitben élni...
Los Angeles. Egykor szép, élettel teli nagy város volt, mostanra mi sem maradt belőle.
Megjósolták a világvégét, ám másképp ígérkezett be, mint gondolták.
Nem egy kósza meteor okozta a világunk végét, hanem valaki más. Valaki, vagy valakik, senki sem tudja. Egyik napról a másikra sötétség borult a Földre, minden áramforrást megszüntettek, semmi sem működött. A városokban kitört a káosz, az emberek élelemért, vízért, ruhákért gyilkolták egymást. Sehol sem biztonságos. Sem a városokban, sem a falukban.
A családom odaveszett, már rég. Az anyukámmal éltem, az apukám 5 éves koromban meghalt. Mielőtt kikapcsolták volna az elektromosságot, anya nem jött haza. Vártam, szüntelenül reménykedtem benne, hogy visszatér, de nem így lett.
Egyedül maradtam egy olyan világban, ahol minden rossz.
El kellett mennem, itt kellett hagynom a házunkat, a városunkat, azt a helyet, ahogy felnőttem. Mindezt egyedül kellett tennem.
Össze pakoltam egy hátizsákba, a régi, öreg, szeretett Vans hátizsákomba, ami már középiskolás korom óta húzza a vállam.
Nincs több iskola sem. Ahogy minden más, az is megszűnt. Már nem a pénz dominál, nem is az ész, hanem az erő.
Minden olyan dolgot összeszedtem, amire szükségem lesz, fehérnemű, egy váltóruha, pokróc, egy díszpárna – a legkisebb – és minden élelem, ami a hűtőben volt, és nem romlandó.
A város szélen laktunk, azt hiszem ez a legjobb, hiszen ide még nem értek el a betörők és a fosztogatók. Mondhatom azt, hogy nyugodtan el tudtam menekülni.
A nevemVictoria Meller, és egy olyan világban élek, ahol már nincsenek emberek.
К сожалению, это изображение не соответствует нашим правилам. Чтобы продолжить публикацию, пожалуйста, удалите изображение или загрузите другое.
