Book of Reality (Befejezett)

4. Fejezet

Már hosszú percek óta ültünk egymás mellett a kunyhó csendjében, de én nem tudtam, mit is kérdezhetnék, HaNeul pedig nem tudta, mit is mondhatna. Végül én töröm meg a csendet.

- HaNeul – érintem meg finoman a mellettem ülő vállát, mire ő csak összerezdül. – Minden rendben?

- Igen, csak... nem tudom, most mit gondolhatsz rólam.

- Ezt meg, hogy érted? A katonák miatt? – Kérdezem, mire ő csak szótlanul bólint. – HaNeul -

Fordítom magam felé a lányt – megmentetted az életemet, akárhogy is vesszük. Nem mindenki hozott volna haza egy idegent, pláne nem engem. Szerintem te egy igen kedves ember vagy, akármiért is üldöznek a katonák. Bíztál bennem, mikor idehoztál és én is bízni fogok benned, amíg csak itt vagyok – mosolygok rá – és azután is! – Bólintok nyomatékosítás képpen, mire ő csak könnyein keresztül mosolyog rám. – Jaj, te! – ölelem magamhoz – húgocskám. – Még percekig ülünk csendben, mikor is HaNeul mesélni kezd.
- Ez az egész lassan egy hónapja tart. SeungHo koronaherceg ágyasa lettem volna, de az a férfi. Nem bánik jól még a feleségével sem, nem hogy az ágyasaival. Még az apját sem tiszteli, csak a halálát várja – háborodik fel a lány. – Egyesek szerint bármit megtenne azért, hogy legalább régens lehessen vagy eltűntethesse az apját. Talán még meg is öletné, akár a saját anyjával is. Nem igen hagy választást az embereknek.
- Szóval te sem szerettél volna ágyas lenni? - kérdezem, és kezd gyökeret verni a fejemben egy gondolat.
- Nem, csak... – kezdi, de elhallgat. Mintha nem lenne biztos benne, hogy elmondhatja nekem, amit gondol. És már pont szóvá tenném a dolgot, de újra beszélni kezd. – Nekem sem volt választásom. Mikor a palotába kerültem, azt hittem menni fog, de... mikor eljött volna az első éjszaka ideje, nem tudtam megtenni és megszöktem.
- Ezért üldöznek a katonák? Mert megszöktél egy olyan élet elől, amit nem akartál élni? – Igen, ez az, amit a történelemkönyvekből, és doramákból kihagynak.
- Igen. – Felel csendesen.
- Értem – válaszolok én is csendesen, majd hirtelen felé fordulva mosolygok rá. – Ha attól féltél azért majd elítéllek, vagy valami ilyesmi, meg kell, hogy nyugtassalak ez nem fog megtörténni. Én is ezt tettem volna a helyedben - gondolok vissza az első „kapcsolatomra" amikor hasonló képpen hagytam faképnél valakit.
- Arra fent, északon. Ott is vannak ilyen esetek? – Kérdezi HaNeul.
- Igen, ott is. Sok helyen jártam már, de sajnos mindenhol van ilyesmi – szomorodom el egy kicsit a gondolatra. – HaNeul, hány éves is vagy? – Kérdezem, némiképp terelésként.
- 17. Miért? – Mondja. Olyan könnyedén jelentette ki mintha az olyan természetes lenne, hogy ilyen idősen, már ágyasnak adják, de... jobban belegondolva itt az is. Már épp mondanék valamit, amikor is a kunyhó ajtaja kivágódik, épp az orrom előtt. Fogadott húgom fénysebességgel pattan fel mellőlem, hogy meglepetten pillantson az érkezőre, míg én az ajtó rejtekében ültem. Érdeklődve pillantok fel, ki is zavarhatott meg minket, hogy mikor észreveszem, hogy egy katona az a szívem kihagyjon egy ütemet. Majd mikor realizálom, hogy ő az – nem szimplán ő az, hanem Ő AZ – kétszer gyorsabban verjen, mint eddig bármikor.

*Reality*

A gépek halk csipogása hírtelen hagy ki pár ütemet, és ez kiszakít engem az olvasásból. Ijedten pillantok a mellettem fekvőre, akinek hírtelen emelkedik meg a mellkasa, majd az eddig szünetelő pityegések újra megindulnak, valamivel gyorsabban, mint eddig. Megnyugodva fújom ki, az eddig visszatartott levegőt és kezdek neki újra az olvasásnak.

SunHee POV

Hírtelen pattanok fel énis a helyemről, ahogy távolodni kezd tőlem az ajtó, majd – mielőtt mégvendégünk észrevesz – kikapom övében tartott kardját és torkához emelve lépek elé.
- Mit akar tőlünk? – kérdezem és csodálom, hogy a hangom nem remeg úgy, mint alábaim.
- Ez meg mi? – szólal meg, majdnem egyszerre velem a katona és a szemeimbepillant. Ahogy a tekintetét az enyémbe fúrja, nem csak a lábam kezd jobbanremegni, de minden más porcikám is rá kezd. Ez a tekintet, biztos, hogy láttammár valahol.
- SunHee – hallom meg magam mellől HaNeul hangját. – Erre semmi szükség, engeddle a kardot – mondja és kezét a kardot tartó karomhoz érinti, mire én lejjebb engedemazt, de még mindig bizalmatlanul méregetem az előttem állót. – Ő a bátyám,JongDae. – Világosít fel a lány és én már épp akarnám visszanyújtani a kardot,de a katona, JongDae hangja megállít.
- Még ha tudnál is bánni egy ilyennel – gúnyolódik, mire én csak átfordítva afegyvert dobom a padlóba azt, alig pár milliméterre a lábától. Szúróstekintettel méregetve lépek hátra. A wushu és taekwandoo tudásomról inkább nemszólok semmit.
- HaNeul, ki ez a lány? – kérdezi JongDae a húgom, vagyis az övét. Chh, még,hogy JongDae, inkább Chen... Egy Chenre inkább hasonlít.
- Lee SunHee – mutatkozom be magamtól. – Északról jött utazó vagyok.
- És mit keresel Hanjangban?
- Megsérült – felel helyettem HaNeul, gondolom, nem akar mindent Chen orrárakötni, amiért hálás is vagyok. – Én segítettem neki, és most itt marad egydarabig. Addig sem vagyok egyedül! – Némi szemrehányást hallok fogadott húgomhangjában, mintha nem örülne annyira a bátya látogatásának. Tekintve, hogy katona,meg is értem, de csak nem tenne olyat, ami a húgának a kárát okozná. Ugye? 

****

Helló, itt is van az új fejezet. Remélem tetszik:)

Bocsi a helyesírási és elgépelési hibákért!