Egy más élet

1. Rész/ 1. Fejezet

    Sok helyen jártunk már, de már jó ideje Los Angelesben élünk. Sok itt a jó ember. Apa egy csomó embernek segít, miután felfedezte a rák ellenszerét. Most mégis itt ülök a szobámba és dobozokba pakolok. Igen, elköltözünk. Miután sikerült egy jó baráti társaságba kerülni; miután sok gyermekotthonnak segítettem elhagyjuk a várost.

    Kicsit fájt a szívem, viszont tudtam, hogy Lacock-ban is sok szegény, beteg ember van, akiken tudunk segíteni. Ezen törtem a fejem, és annyira belemerültem a pakolásba is, hogy észre se vettem, hogy a mi jólelkű szolgálólányunk, Lucy belépett a szobámba.

-    Segíthetek kisasszony? – itt tudtam meg, hogy ő is itt van. A hangja gyengéd volt, és tudtam, tényleg segíteni akar, amiben csak tud. Lucy születésem óta mellettem van, igaz csak egy évvel idősebb nálam, de ő is egy olyan gyermek volt, aki sajnos elég rossz körülmények között nőtt volna fel, ha apa és anya úgy nem döntenek, hogy befogadják az apjával és a testvéreivel együtt hozzánk.

-    Köszi Lucy, ha megtennéd, hogy abba a dobozba – mutattam egy elég kicsi dobozra – beleraknád azokat a dolgokat, amik a falon vannak, azt igazán megköszönném. – A falon semmi egyéb nem volt, csak családi, pár baráti fénykém, ja és persze a saját rajzaim.

    Miután mindent becsomagoltunk muszáj voltam lefeküdni. Hiányozni fog ez a ház, főleg az ágyam. Szép baldachinos ágy volt, teljesen égkék színben. Nagyon sajnáltam, hogy a bútorokat nem szoktuk elvinni, pedig már tényleg kezdtem kötődni hozzájuk.

-    Hope gyere légyszíves a földszintre, beszélnünk kell. – hallottam anyám hangját az ajtón beszűrődni.

-    Megyek már anya. – kiabáltam vissza és reméltem nem hallatszik a hangomból semmi undor. Szerettem anyát, de nem tudtunk soha beszélgetni komolyabb témáról úgy, hogy ne vesszünk orbitálisan össze. Egyetlen egy alkalmat tudok csak felidézni, amikor nem így ért véget. Amikor bemutattam az egész családomnak azt a fiút, akit a világon a legjobban szeretek, James Crusader-t.

    Mialatt mentem le a hosszú csigalépcsőn elgondolkoztam, hogy mi lesz Jamesszel. Már mondtam neki, hogy biztosan hamar elköltözünk, de ő azt mondta megoldja majd, hogyha elköltözünk és túl is éli. Én elhittem neki. Mégis most volt bennem egyfajta gondolat, hogy ő túléli, de én nem. Ő nem volt gazdag, inkább a szegényebb rétegbe tartoztak, viszont ilyen tiszta lelkű embert, mint ő soha nem láttam. Anyukájával és három fiatalabb testvérével élt, és tartotta el őket. A megismerkedésünk teljesen hétköznapi volt, édesapukám megmentette James anyukája életét, így sokat voltunk együtt a korház látogatójába és valahogy teljesen egymásba fonódtunk. Szeretett és én is őt, de most a költözés mindent megváltoztat.

    Leérve a lépcsőn, anyám éppen az étkező asztalnál ült apámmal, két rendőrrel és Jamesszel. Mindenre gondoltam, ahogy ott ültek, James rosszat tett és börtönbe fog kerülni, esetleg anyáék adtak valamilyen ötletet, hogy lecsukják Jamest, bármi is történt nem tetszett az egész. Amikor megláttak mind talpraálltak, és James rögtön elindult felém, majd kitárta két karját és szorosan magához ölelt.

-    Nincsen semmi baj Hope, nyugodj meg. – tudtam, hogy tudja mire gondoltam az elmúlt pát pillanatban, hiszen felgyorsult a szívverésem és szaporán vettem a levegőt.

-    Akkor mi történik? – kérdeztem rekedt hangon.

-    Ülj le és mindent megbeszélünk. – egymás mellé ültünk le és végig bátorítóan a kezemet fogtam.

-    Hope – szólalt meg apám elsőként – tudom ijesztő lehet a látvány miután bejöttél, de nincsen semmi komoly baj. – hatalmas kő esett le a szívemről.

-    Akkor mi történik itt apa? Nem értem.

-    Scarlette drágám elmondanád, mi folyik itt, végűlis a te ötleted volt.

-    Persze Harry. Hope tudod, hogy mindig a legjobbat akarjuk neked és azoknak, akiket szeretsz – itt Jamesre mutatott. – és nem szeretnénk, hogy úgy gondold, úgy megyünk el mindent hátrahagyunk. Ez nem igaz. Leger őrmesterrel – hát persze így hívják, nem jutott eszembe az őrtiszt neve, pedig már nem egyszer találom szembe vele, viszont a másik tisztről fogalmam sincs ki volt az, valószínűleg az őrmester fia, mert eléggé hasonlítottak egymásra. – elhatároztuk, hogy Jamest fokozottan figyelni fogják, mivel tudod mi történt múltkor is, akivel a költözés előtt barátkoztál. – sajnos tudtam mire gondolt édesanyám, Emma, akivel még Londonba a legjobb barátnők voltunk és tartottuk a kapcsolatot miután elköltöztünk megtámadták az utcán és szörnyen megkínozták, majd végeztek vele. Pontosan nem tudtuk miért volt ez így, de eddig mindenki, akihez közel álltam és tartottam vele a kapcsolatot ez a sors várt rá. – Így szeretnénk tudatni veled, hogy James biztonságban lesz, viszont, nem ismétlem meg mégegyszer, nem tarthatod vele a kapcsolatot a költözés után. – elállt a szavam, azt hittem elájulok. Hogy hogy nem tarthatom vele a kapcsolatot? Ez volt minden rémálmom, éreztem, ahogy az ő izmai is megfeszülnek és szorosabban fogja a kezem, mint bármikor máskor, de nem szólt semmit. Próbáltam a sírást visszafolytatni, és rámeredtem.

-    Te erről tudtál?

-    Hope figyelj én... - kezdett bele James a mondanivalójába.

-    Nem, egy egyszerű kérdést tettem fel. Erről eddig is tudtál?

-    Azóta tudok erről, amióta bemutattál a szüleidnek. Akkor mondták, hogy ennek így kell majd lennie. – kirántottam a kezemet az övéből. Gyorsan talpra álltam és a sírást visszafojtva futottam a szobámba. Szóval ezért mondta, hogy túléli majd. Ezért nyugtatott mindig is ezzel. Már nem tudtam mit csinálni, ahogy becsaptam magam mögött az ajtót zokogtam. Nem tudtam pontosan miért, csak azt tudtam, hogy elveszítem Jamest, a fiút, akit először szerettem és a fiút, akit bárkinél jobban szerettem. Ekkor kopogtattak az ajtón, és választ se várva berontott a szobámba.

-    Hope, drágám kérlek hallgass meg. Nem tehetek róla, nem én hoztam a döntést, rengetegszer próbáltam beszélni velük arról, hogy biztosan van más megoldás, de hajthatatlanok a szüleid. – itt halványan elmosolyodtam, hiszen ebben igaza volt, ha a szüleim valamit a fejükbe vesznek, azt véghez is viszik. – Haragszol rám igaz?

-    Nem, nem haragszok. Figyelj, James soha nem tudnék haragudni rád. Viszont soha nem derült ki hogy Emma miért halt meg olyan szörnyű körülmények között.

-    Anyád azt is állította, hogy már előtte is haltak meg fiatalok azért, mert közel kerültél hozzájuk.

-    Erről nem is tudtam, eddig csak Emmáról tudtam. – Szóval erről is én tudtam meg legutoljára. Elszomorodtam, hogy még erről se tudtam.

-    Sajnálom, hogy tőlem kellett hallanod, viszont van még valami, amit el kell mondanom. - itt gyorsan megfogta a kezem, lehajolt és a szemembe nézett. – Nem véletlenül találkoztunk.