Egy lány szomorú szavai

  Csak egy átlagos lány volt, aki mindig mosolygott. De csak rövid ideig volt vidám és boldog. Ő most idősebb, a dolgok hidegebbé váltak. Az élet nem olyan, mint amilyennek gondolta. Azt kívánta, bárcsak elmondta volna ezt neki valaki. Elmondta neked, hogy lehangolt, és te engedted neki, hogy lecsússzon. Szóval attól kezdve magában tartotta ezt. Azt mondta magának, jól van. Kegyes hazugságokat mondott. Nem tudtad? Csak nézd a kifejezéstelen szemeit. Megpróbálta megállítani magát, és hogy minden éjszaka sírjon, de tudta, nem volt rá esély, hogy jól érezze magát. A nyár elment, de ő mindig hosszúujjút hordott, mert láttad volna azokat a a hegeket a csuklóján keresztül vérezni. Tudta, hogy depressziós, de nem akarta bevallani. Nem gondolkodott a beilleszkedésen, úgy gondolta, őt senki sem érdekli. Egy csatasebbel folytatta, mint egy katona. Végzett minden vágásból, amit a testén pusztított, és ha valaki észrevette, a macskára fogta. Neki nem voltak barátjai az iskolában. Teljesen egyedül volt. De azok a vágások a csuklóján nem voltak hibák. Bár ez senkit sem érdekelt annyira, hogy megmentsék őt az önutálattól. A dolgok sosem voltak igazán fényesek, és most itt maradt ebbe a hülye kerékvágásba. Pontosan tudta, mit kell tennie. Épp köti a kötelet, és székre állva a nyaka köré tekeri. Írt egy levelet, a kezei vadul remegtek. 

 "Nézz rám, most büszke vagy az értékes gyerekedre?"

 De tudta, a szülei nem vonhatók felelősségre. A világ volt az, aminek meg kéne hajolnia szégyenében. Felállt a székre és felnézett a Holdra. Nem gondolkodott ezen, mindennek vége lesz hamarosan. A szék elborult ott lent, ahogy vette utolsó lélegzetét. Mindennek vége, most a halált üdvözli. Az anyukája besétál, össze esik a padlón, és semmi sem adhatja vissza azt, amit akkor látott. A kicsike lány, aki mindig boldog volt, most ott lóg. A teste színtelen, az arca hevesen élettelen. Látja a jegyzetet és gyorsan szétnyitja, mindent merev tekintettel tesz. 

 "Hogy lehet ez igazságos?"

Elkezdi olvasni, miközben könnyek folynak végig az arcán. 

 "Sajnálom anya, de ez nem az én helyem. Hosszú ideig próbálkoztam, hogy megjavuljak vagy beilleszkedjek. Rájöttem, hogy ez a világ tele van bűnnel. Semmi keresnivalóm itt, a tér hulladéka vagyok, nincs okom, hogy itt maradjak ezen a rettenetes versenyen. Ez egy szégyen, engem rossz helyre tettek, rossz időben születtem és hibás helyen. Ez rendben van, mert hamarosan látni fogsz engem. Tudni fogod, mikor az időd eljön, csak nézz fel a Holdra, ahogy fényesen ragyog az éjszakán keresztül, és emlékszik, hogy a külső mögött mindenkinek van egy saját harca. De nem tudok ezzel a fájdalommal megküzdeni, én nem vagyok harcos. Ez miatt az éjszaka miatt szorosabban fogod ölelni a párnádat. Szóval engedd, hogy megtudja a világ, hiába haltam meg, mert a világ körülöttem az egyetlen felelős. Én tudom, egy év alatt el fogod felejteni, hogy elmentem, mert nem igazán vagyok valami nagy dolog, hogy időzzenek velem. Ez az, amit elmondtam nekem az iskolában a gyerekek, szóval elhaladok a törvénytöbbségi irányítások mellett. A jelenlétemre a Földön nincs szükség tovább, és remélem, bármi erősebbé tesz majd téged. Te vagy a legjobb barátom, aki nekem valaha volt... olyan szégyen, hogy ennyire nagyon szomorúvá teszlek téged. Csak emlékezz, mennyi mindent jelentettél nekem, és a szívemben te vagy az egyetlen, aki tartotta a kulcsot. Most itt az idő, hogy elmenjek, futok, a térből írok. És igen, elvesztettem a harcomat. De kérlek, te tarts ki. Fentről figyellek téged, a felhőkről, és üzenek le a legtisztább és legfehérebb galambbal. Ügyelek rád a segítőkész kezemmel. Szóval, ilyen ez a világ. Viszlát!"