A Perzselő-homok Testvérei

Sivatagi nap alatt

Lélekszaggató, EH (EzüstHold) után 1851 NONUMINSI, Abu' Amarh

A homokvihar elvonulóban volt, halottakat hagyva maga után. Orkok és emberek. Egy egész hadsereg lelte halálát itt a perzselő sivatag hatalmas pusztaságában. Egy erre járó azt hinné, hogy ádáz, vad csata dúlt a két nép között, és egyik fél sem győzedelmeskedett a másik felett. Pedig a valóság más. Sokkal borzalmasabb történt, mint egy egyszerű küzdelem.
A halottakon látszik, hogy szörnyű véget értek. Lelkük megsemmisülten bolyong a forró homok buckái között, arra várva, hogy megbosszulják a kegyetlen végüket.

„Felemelem a fejem, vadul sajog minden porcikám. Körülöttem szétroncsolt tetemek és szanaszét hagyott végtagjaik heverésznek a vörösre festett buckákon. A homokvihar tovább tombol a horizontnál, s Uri'Ughar hegyeit nyaldossa, de itt még sincs szél. Nincs egy árva szellő sem. A déli nap vadul tűz, de nem ad forróságot, nincs sem hideg, sem meleg. A közelben, tőlem néhány méternyire, pár fekete madár lakomázik a halott testekből, sőt az egyik elesett még él, legalábbis mocorog. Magatehetetlenül üvölt, miközben élve szaggatják ki a belsőségeit, de hangja nem ér el idáig. Csend van, ordibáló csend.
Megállt az élet. Umbragin szolgái lesújtottak, irgalmatlan halált hagyva maguk után. Csak én lélegzem, csak én élek még..."

Az egyetlen túlélő feláll, majd körülnéz. Nem az élőket keresi. Tudja, hogy azok már nincsenek. Sejti, hogy ő az egyetlen, aki él és lélegzik. Hátrasimítja az izzadtságtól összetapadt hajszálait, majd körülnéz. Homok és vér látványa fogadja. Sok-sok vér, amely vörösre áztatta a puha sivatagi homokot. Mindenütt fegyverek, páncélok, szakadt zászlók és tetemek. A csend, mely körülötte honol, majdhogynem rettenetesen dübörög a fejében. Szétnéz, s valami fényes dologra figyel fel, ami a sűrű homok alá süllyedve pihen. Leguggol melléje, megragadja a markolatánál, s felemeli azt. A finom homok lomha mód szóródik le annak ragyogó éles pengéjéről. Az Arbitrium - a Hatalom kardja, úgy díszeleg ott, mint egy az Istenek által készítetett, megfizethetetlen ékszer. Ahogy a széles lapjára rákacsintanak a nap sugarai, úgy csillannak fel azon az ősi írásjelek. Megmarkolja és a hátán lévő tartóba helyezi. Feltámad fel a szél. Forróságot és az elmúlást hordja magával, s tépett zászlóként lobogtatja meg a hosszú fehér haját.
Vörös szemei a távolba merednek. Egy pontra figyel. Ott épületeket és egy magas tornyot lát a délibábos pusztaságban. A torony csúcsa szikrákat ver a napfényben. Szinte már hívogatja az arra járókat. A települést hullámzó homokbuckák szegélyezik, míg a horizontot kopár hegyek súrolják. Az ég vakítóan kék, s a közepén a sárgás napkorong szüntelen ontja a perzselő sugarait. Hangokat hall. Szörnyű sikolyokat, halálhörgést és segítségkérést.
Visszatért az élet, de a távolban lévő városkában most távozik.
Újból körültekint, s felméri a terepet. Nemtörődik a sérültekkel. Leguggol, elmormol pár szót, amit pillanatokkal később túlvilágias hanghatás kísér, majd minden test pokolvörösen kezd lángolni. Még az élők is.
Ilumenyn Phoenix nem tehet mást. Megmenteni nem tudja őket. Idő kérdése csak, s mindenki egy élettelen, húsra éhes testé válik, amit nem érdekel semmi, csak a gyilkolás.
A kabátjába nyúl és egy fekete bőrborítású kulacsot kap elő. Letekeri a kupakját, s nagyokat kortyint belőle, majd elindul a település irányába. Mögötte ott lángol két hadsereg maradványa...

Tudja, nagy veszély fenyegeti, ami követi őt, de az egy cseppet sem zavarja. Nem fél. Egyszer már túl élte, többször is túl fogja, gondolja. Ahogy közeledik a településhez, úgy halkul el minden. Kezd megint megszűnni a világ. A nap pompája alábbhagy, a forróság is megszűnni készül. Egyre sötétebb lesz, miközben még nyomasztóbb érzések kerítik a hatalmukba. Valaki felé fut a város irányából. Egy helyi lakos talán. Arcán a pánik és rémület keveréke feszül. Beszél hozzá, de hangját nem hallani. A fehér hajú, lamianhälli származású harcos, a menekülőre veti a pillantását. Leolvassa annak a szájamozgását.
Az azt kéri, fusson el, meneküljön mert ez itt a vég.
Jól mondja, itt a vég, a halál vége. A férfi szerint ILAH' UR bosszúja népe ellen, mert megtagadták a hitét. Idióta...
Semmi köze a nyomorult istenüknek a lélekszaggatókhoz. Umbragin Sidus küldte rájuk a halált nem Ilah' Ur. A meridyani férfi teletorokból kiabál, a hangja továbbra sem hallható, majd hirtelen megfeszül, az arca eltorzul, s a szemei szétfolynak.