Brave night Angel

Don't fear the reaper

Az egész testem remegett a hidegtől. Jobban összehúztam magamat a tűz mellett. Mintha a napok alatt mindig egy év változna. Egyre több rom lesz. Egyre kevesebb az élet jele. Lassan én magam nem tudom, hogy ez valóság vagy éppen csak egy álom. Minden egyes percben kell valamitől tartanom. Ki tudja milyen lélek támadhat rám. Az állatok is, az emberek is teljesen megváltoztak. Egyik sem gondolkozik már természetes eszmével. Mintha csak egy rossz vírus terült volna szét az egész földön. Ilyenkor kérdezi maga az ember, mégis ki felelős ezért? Mégis mi oka volt erre a pusztításra? Kiszabadult volna az ördög? Felbomlott volna a jó és a tossz egyensúlya? Oly sok kérdés van, amire nem tudom a választ. Sajnos, ezekre a kérdésekre eddig sem találtam válaszokat, és mindig egyre több lesz belőlük. Talán azóta halmozódnak ezek a kérdések amióta megismertem azt a kettőt. De ők is mintha csak a múlt képei lennének. Kioltottam a tűzet, majd össze kuporodva kerestem az álmaimat. Minden egyes éjszaka csak a szokásos szárnycsapások. Még mindig nem tudtam eldönteni, hogy mi okozza ezt a hangzavart. De egyenlőre nem is akarom meg tudni. reggel a víz csöpögésére keltem. Nehezen kinyitottam a szememet, de csak a sötétség volt előttem. Nappalok és éjszakák lassan teljesen eggyé vállnak. Mint egy rossz álomban. A szárnycsapások egyre hangosabbak lettek.

All our times have come
Here, but now they're gone
Seasons don't fear the reaper
Nor do the wind, the sun or the rain
(We can be like they are)
Come on baby
(Don't fear the reaper)
Baby take my hand
(Don't fear the reaper)
We'll be able to fly

Egyre könnyebben ki lehetett venni, hogy igen ez nagyobb mint egy átlagos madár. Felpattantam a vizes földről, egy helyet kerestem ahova betudnám magamat préselni. Lépések hangja keveredett a víz csöpögésével. Bár esélyem se volt sehova se menni, bújni. A kezem a fegyveremet erősen szorította, az egész testem feszült volt. Minden egyes percben arra számítottam, hogy valami hatalmas lény támad rám. De ami történt teljesen meglepett. Angyal. Az egyik szárnya teljesen sérült volt, de a csapásokból hallva biztos voltam abban, hogy még tudott repülni. Ami még érdekesebb volt az egészben, az az volt, hogy étel volt nála. Az angyal fiatalabb lehetett nálam, legalábbis kinézetre. Teljesen meglepődve nézett rám, le tette az ételt majd elhátrált. Amikor egy bizonyos távolság került közénk megállt, és onnan figyelt engem. Mintha még sohasem látott volna embert. Majd a pillantása az ételre vetődött amikor feltűnt neki, hogy az ételt figyelem. Majd újra rám. A fegyvert még mindig a kezemben tartottam, majd óvatos léptekkel megközelítettem amit az angyal rakott oda. Mint minden egyes reggel, bogyók és hús volt a kis kosárkában. Szóval így került minden egyes reggel magam mellé étel. Amikor felemeltem a fejemet, addigra csak egy hófehér farkas nézett velem szembe, majd megfordult és elment arra ahonnan az angyal jött. A hideg rázott ki. De legalább egyenlőre nem kell ételről gondoskodnom. De akkor sem maradhatok örökké ezen a helyen. Egyszer tovább kell állnom. Viszont a farkas egyáltalán nem volt valami nyugtató jel. De ha ez az angyal hozta nekem folyamatosan az ételt, akkor csak egyetlen egy kérdésem van. Mégis mi a jó istenért csinálja? Főleg, hogy sérült volt a szárnya. A farkast meg nem magyarázza meg semmi. Össze pakoltam a dolgaimat, a tűz helyét eltüntettem amennyire csak tudtam, majd fel álltam és amilyen hamar csak lehetett elhagytam a helyet. Bár egy valamitől tartok az angyallal kapcsolatban. A fekete szárnya igen azt sugallják, hogy ő a halál angyala vagy istene. Kinek melyik jobban tetszik. Az angyal hatalmas erővel bír. Talán még a démonnál is erősebb. Sokan utálják, pedig ő csak megállítja az örökén való szenvedésedet. Bár akkor sem éppen a megnyugtatóbb, amikor még tudod, hogy neked még nincs itt az idő,hogy pihenj. Fejemet csóválva az útra figyeltem inkább. Nem akarok semmi váratlanba ütközni. A szárnycsapások nem maradtak abba,hanem egész végig kísértek az utamon. Bár hova is mentem,menekültem mindig követtek. Ez az egészegy szerűen...annyira...Hamis. Egyáltalán nincs az az érzésem,hogy élő lennék. Ezen az agyam többször is gondolkozott. Mi van ha csak ez az egész egy kreált valóság? Ha csak az egész agyam találta ki volna? Vagy éppen tényleg meghaltam volna? És még a halálomban is keresem, azt amit soha nem fogok megtalálni? A fejemet csak rázni voltam képes. Az egész testem, csak menekülni akart. Egyszerűen elakartam tűnni erről a helyről. De minél jobban próbáltam kijjebb futni a városból, szinte lehetetlennek tűnt. Minél messzebb akartam futni, annál közelebb kerültem a központhoz. Semmi esélyem nem volt. Semmi.