Psychiatrist [L.T.] (BEFEJEZETT)

17.rész "Már nem vagyok az a naiv kislány!"

-Hogy tehettétek ezt? 20 kibaszott éve élek abban a tudatban, hogy ti vagytok az igazi szüleim! 2 éve minden egyes nap pokollá teszitek az életemet! Nem támogattatok, pedig jól tudtátok, hogy valami bajom van!-kiáltottam el magam.

A harag tombolt bennem. Nagyon dühös voltam rájuk, és jogosan.

-Nem értheted Faith! Az igazi szüleid autóbalesetet szenvedtek, és a kórházban megígértük nekik, hogy gondoskodunk rólad, és felnevelünk!-mondta "apám".

-Ez nem mentség! Pont nem azt tettétek, amire anyáék megkértek titeket!-ordítottam.

-Várjatok...ha te-mutattam "apámra"-Anya testvére voltál, akkor hogy hívták az igazi apámat? A te nevedet viseltem hosszú évekig te mocsok!-köptem felé.

Louis nem szólalt meg, de láttam, hogy engem figyel.

-Kérlek Faith, bocsáss meg nekünk! Jake is ezt akarná!-könyörgött "anyám".

-Nem! Jake ezt végig tudta mi? Neki elmondtátok! Csak azért, mert ő a vérszerinti gyereketek volt? Engem miért nem tudtatok úgy szeretni? Mit tettem ellenetek? Mit?-mostmár konkrétan üvöltöttem, de nem érdekelt.

A "szüleim" sírtak, és én is sírtam.

Igazságtalannak gondoltam ezt az egészet.

-Faith, kérlek...bocsáss meg nekünk!-kérlelt "apám."

Gúnyosan elmosolyodtam.

-Ezt vártátok, mi? Azt, hogy majd szépen bocsánatojtok nektek, és minden olyan, mintha meg sem történt volna?! Ne reménykedjetek. Már nem vagyok az a naiv kislány!-jelentettem ki.

Azt hiszem, megértették.

-Menjetek el! Nincs itt keresnivalótok-néztem rájuk érzelemmentesen.

Csalódottan felsóhajtottak.

Felálltak, és szépen lassan elmentek.

Arcomat a tenyerembe temettem, és beharaptam a számat.

A könnyek lefolytak az arcomon, de nem érdekelt.

Még mindig nem hiszem el, hogy 20 évig éltem azzal a tudattal éltem, hogy nem az igazi szüleim neveltek fel.

-Faith-hallottam Louis halk hangját.

Megráztam a fejem.

Most nem akarok beszélni senkivel.

Megtöröltem a szememet, és lassan felálltam.

A lábam remegett, de felvettem a kabátomat, és elindultam a folyosó felé.

-Louis, hadd mutassam be neked a második okot. A "szüleimet".

Kezemmel macskakörmöket rajzoltam a levegőbe, miközben végigsétáltam a folyosón, és kiléptem a hideg utcára.

Igazán csak akkor engedtem utat a könnyeimnek, amikor lehajtott fejjel elindultam, és néhány utcával később egy padon telepedtem le.