Fiatal (Befejezett)

1. fejezet

Sziasztok, Drága olvasóim! :) Mint látjátok, egy új történettel érkeztem, melynek férfi főszereplője - ahogy tőlem már megszokhattátok - a miáltalunk olyannyira szeretett Harry Styles. Remélem, ez a történet is épp annyira, vagy akár jobban is elnyeri majd a tetszéseteket, mint a Just Friends vagy a Never Leave Me. Nem is szaporítanám tovább a szót. :) Kellemes olvasást kívánok mindenkinek, legyen további csodálatos hétvégétek! :) ♥♥

*Daenerys Becker szemszöge*

Tegnap még egy vaskos regény és egy gőzölgő forró csoki társaságában élveztem ki a radiátor nyújtotta melegséget, míg az ablakhoz tolt fotelban ücsörögtem. A könyvben szereplő karakterek megjelentek lelki szemeim előtt, mintha én is a történet egyik szereplője lettem volna. Gondolnom sem kellett a mai, iskolában eltöltött napra és azokra az osztálytársakra, akiket nem láttam szívesen. Gyomrom összeszorult a tudatra, hogy ma újra találkozni kényszerülök azokkal a személyekkel, akik csak fájdalmat nyújtó tettekkel vagy szavakkal fordultak hozzám. Az iskolában lévő egyetlen jó dolog Alice volt, a legjobb barátnőm.

Egy átlagos keddi napnak indult a mai, ami nem is okozott volna akkora problémát a kedélyállapotomra nézve, ha nem az lett volna a téli szünet utáni első tanítási nap. Az otthon töltött több mint két hetes pihenés után meglehetősen kelletlenül szálltam fel az iskoláig igyekező buszra. Ha mindez nem lett volna így is épp elég, annyira mélyen aludtam ma reggel, hogy nem hallottam meg ébresztőórám meglehetősen hangos csörgését. Elhúzódó mély álmom egészen odáig vezetett, hogy tíz percem maradt elvégezni a reggeli teendőimet és kiérni a buszmegállóba, ami futás nélkül lehetetlennek bizonyult volna. A kinti hideg levegő szinte még rétegesen felöltözve is dermesztő volt. Igazán szerettem a telet, de csak akkor, mikor a meleg lakásból nézhettem a hóesést és nem kellett eltűrnöm a bőrömre hulló hideg hópelyheket és az olvadt hó után maradt latyakot.

A jármű ismételten zsúfoltig meg volt telve, mint a karácsony előtti utolsó tanítási napon is. A diákok hatalmas hévvel igyekeztek hazafelé, ezzel minden szabad ülőhelyet elfoglalva. Ehhez képest ma? Mindenki álmos tekintettel fürkészte telefonja képernyőjét, vagy épp a párásodó ablak mellett elsuhanó épületeket követték szemeikkel, ha egyáltalán ébren bírtak maradni korán reggel.

Unottan fogtam meg vállamat lehúzó táskám pántját, majd egy esetleges szabad ülőhely felkeresésére indultam. Mindenki mellett ült valaki, ezért nehéz feladatnak bizonyult találni egy ülést, melyet nekem „foglaltak" le. Szemeim cikáztak az emberek között, mígnem íriszeim összetalálkoztak egy szabad üllőhely bordó színű kárpitjával. Az ablaknál egy velem egykorú fiú gubbasztott, hatalmas hévvel körmölve le a matematika házi feladatot. Úgy vetődtem le mellé, mintha az életem múlott volna rajta, ekkor a sofőr az egyik buszmegálló előtt hirtelen a fékre taposott. Azzal a lendülettel estem szomszédomnak, akinek szájából nyomdafestéket nem tűrő szavak szöktek ki.

- Bocsi. – szabadkoztam rögvest.

- Nem tudsz vigyázni? - förmedt rám, mikor visszahúzódtam eredeti testhelyzetembe.

- Bocsi, nem volt szándékos. – mentegetőztem újra, bár gondterhelt sóhajából ítélve nem sikerült meggyőznöm a mogorva srácot.

Miután a busz ajtaja kitárult, jó pár diák szállt fel, majd azt tették, amit én is alig fél perccel ezelőtt... helyre vadásztak. A jármű nyitott ablakainak köszönhetően eléggé huzatos volt idebent, ezért kénytelen voltam összébb húzni magamon fekete kabátom anyagát. Nyakamat melegítő sálamat kicsit megigazítottam, ezután átszántottam ujjaimmal szőke fürtjeimet, eltűrve néhány kósza loknit az arcomból.