Removed

2.

"Mi a fájdalom? Egy kettős érzés, ami a legszörnyűbb kínt és a legcsodálatosabb élvezetet egybeköti. Rövid életünk során megtapasztaljuk mindkét végletet, aztán eljutunk arra a pontra, hogy már minden érzés ugyanolyan. Fájdalmas, egyszerre ad gyönyört és szenvedést. A végén rájövünk, hogy mind meghalni születtünk. Haldoklunk és az állapotunk napról napra rosszabb lesz és nincs gyógymód. Nincs az a gyógyszer vagy ellenanyag ami megvéd minket az élet nevű halálos vírustól. Végül meghalunk."

Becsuktam a naplómat, majd elrejtettettem az egyik padlódeszka alá. Ránéztem az ágyamon alvó Sebastianra és összeszorult a szívem.

A kín, amit átél kibírhatatlan. Minimum 5mg Rivotrillal* tud csak aludni rémálmok nélkül. Drogfüggő? Lehet, de őszintén, melyikünk bírná ki mindenféle tudatmódosító nélkül azt, hogy a szülei egy hibaként tekintenek rá?

*{erős nyugtató, hosszabb használatnál függőséget okoz, általában antidepresszáns mellé írják fel.}

Sebastian forgolódni kezdett az ágyban, egyre gyorsabban vette a levegőt, nyugtalan nyögések hagyták el s száját. Rémálma volt. Leültem mellé az ágyra és simogatni kezdtem az arcát. Homlokán izzadságcseppek gördültek le, arca gondterheltté vállt.
-Manó, semmi baj, kelj fel-mondtam kétségbeesetten.
Annyira rossz őt szenvedni látni, de ez mostanában egyre többször fordul elő. A lepedőbe markolt, miközben nyugtalanul forgolódott még mindig.
Hirtelen kipattantak a szemei és fölült.

Sebastian szemszöge

Körbe néztem, de hiába, körülöttem sötétség mindenütt. Feketeség bármerre mentem, feketeség bármerre néztem. Rohanni kezdtem, remélve, hogy fényt találok, de nem így lett. Nem tudtam, hogy hol vagyok, mi vesz körül, egyedül voltam és féltem. Addig volt jó. Aztán jött a társoság. Először a hátam mögé lopóztak, majd teljesen körbevettek. Bekerítettek, körbe zártak, miközben értelmetlenül beszéltek.. Az össze vissza susogásból lassan szavak lettek, végül egész mondatok.
"Nem kellesz senkinek!"
"Minden a te hibád!"
"A világ jobb hely lenne nélküled!"
"Miattad szenved mindenki!"
"Vágd fel az ereidet!"
"Kösd fel magad!"
"Gyújtsd fel magad"!
"Éheztesd halálra magad!"
"ÖLD MEG MAGAD!"
"ÖLD MÁR MEG MAGAD!"
"GYERÜNK, VÉGEZZ MAGADDAL!"
"ÖLD MEG MAGAD!"

Fájt belül, iszonyatos halálfélelmem volt, de mégis kívántam a megváltó véget. Meg akartam ölni magam.

Az első, amit ébredés után megpillantottam Georgie rémült tekintete volt. Rögtön magágoz húzott. Könnyek folytak végig az arcomon, üresség lett urrá rajtam. Nem éreztem semmit. Gyűlölöm ezt, még a szomorúságnál is rosszabb.

Az egyetlen ok, amiért még nem végeztem magammal az Georgie. Bár volt már egy két öngyilkossági kísérletem valahogy mindig túléltem, részben Georgie miatt. Tudom, hogy szüksége van rám és nem tehetem meg ezt vele, nem tehetem tönkre az így is elég elbaszott életét. Ezért élek még.

Georgie szemszöge

Másnap reggel az ébresztő hangos rikácsolására keltem pontban hatkor. Hétfő van, azaz kezdődhet a pokol.
Gyűlölöm az iskolát, olyan idegen, nem tartozom oda.

Néha azt érzem, hogy sehová sem tartozom. Ha fúj a szél akkor sodor magával, viszont ha nem, akkor én sem mozdulok. Most éppen nem fúj és ilyenkor nagyon szenvedek. Az érzelmeim és a gondolataim egymást ismétlik, olyan, mintha beakadt volna a lemez.

A suliban elveszek, nem tudok önmagam lenni. Már így is túlságosan kilógok a tömegből. Szerencsére itt már nem csúfolnak, mint általánosban, nem bántanak, csak elmennek mellettem. Kilencedikben sorra hívtak randikra a fiuk, próbáltam nyitott lenni, igent mondtam egy párra. Mind borzalmas volt, rosszul éreztem magam, feszengtem, mert tudtam, ha megmutatom magam, akkor sebeszhetővé válok és itt is csak bántanani fognak. Még harmadikban megfogadtam, hogy soha többé nem bízok meg senkiben.