Tökéletesen működött közöttünk minden. Elsőre kipattant az a bizonyos szikra, s a kémiáért sem kellett egy laborba mennünk. Jobban szerettem őt az életemnél, azt gondolván, ő is így érez. Harmonikus kapcsolatunkban ritkán adódtak veszekedések, sértődések. Ha civakodtunk is, legtöbbször csak a filmek, vagy a zenék miatt. Rémesen eltérő ízlésünk volt, mégis, valahogy mindig sikerült megtalálnunk a középutat. Soha nem kellett haragban elválnunk, örökké meg tudtunk egyezni. Lucy imádott durcáskodni, ám elég volt pár puszi – talán egy-kéthosszabb csók -, néhány jól irányzott szúrás az oldalába, és megint minden csupa ragyogásból, nevetésből állt.
A barátaimmal azonnal megtalálta a közös hangot, nem kellett azon aggódnom, befogadják e őt a társaságunkba. Csupa szív teremtésként ismertem meg, aki folyton nevetett és boldog volt. Ha kellett, még a legrosszabb napomban, pillanatomban is talált valami jót, valamit, aminek örülhettem. Bearanyozta az életemet, jobb emberré tett. Hála neki, megtanultam értékelni a legapróbb dolgokat is. Egyszóval, a kapcsolatunk maga a tökély volt. Sokáig azt hittem, ő életem szerelme, úgy képzeltem, egyszer majd a feleségem, gyerekeim anyja lesz…
Ez tizennyolc éves koromban történt. A középiskolában az utolsó évemet kezdtem, nagyratörő tervekkel, hatalmas álmokkal. Azért küzdöttem, hogy bejussak a Harvardra, mint orvostanhallgató, és magam mögött hagyhassam Ohio-t. Ám a sors közbeszólt: Lucy forgószélként söpört végig az életemen, felborítva ezzel előre megtervezett világomat. Őérte akár a Harvardról, sőt még a továbbtanulásról is képes lettem volna lemondani. Ő ekkoriban a tizenkilencediket töltötte, s a város egyik gyorsbüféjében dolgozott felszolgálóként, mert nem vették fel az egyetemre, ahova jelentkezett.
Egy verőfényes szombati délután a barátaimmal kitaláltuk, belesünk az újonnan nyílt kajáldába. Amint beléptem az ajtón, megakadt a szemem a világ leggyönyörűbb lányán. Egyszerű sortot és pólót viselt, derekát verdeső haját lófarokba kötötte, ennek ellenére azonnal felkeltette az érdeklődésemet. Amikor pedig rám nézett, csokoládéra emlékeztető tekintete azonnal rabul ejtett.Ha a haverok nem böködnek meg, talán még most is nyál csorgatva állnék ott,és bámulnám őt.
Kiválasztottunk egy tetszőleges asztalt, ő pedig azonnal ott termett, hogy felvegye a rendelésünket.
- Mit hozhatok nektek, fiúk? – kérdezte mosolyogva, szinte éneklő hangon. Mintha varázslat alatt állnánk, úgy dadogtuk el neki a rendelésünket. Még egyszer ránk mosolygott, aztán már ott sem volt.
- Bocs fiúk, de az enyém – stoppoltam le kicsinyesen, mielőtt a többiek észhez tértek volna. Csúnyán néztek rám, ezért magyarázkodásba kezdtem. – Én már akkor megláttam, amikor beléptem az ajtón. Szóval enyém az elsőbbség.
- Honnan tudod, hogy mi nem láttuk őt még nálad is hamarább? – érdeklődött Joseph fogcsikorgatva.
- Ajánlom, hogy így legyen – villantottam rájuk híres féloldalas mosolyomat, közben meg a bicepszemet villogtattam. Jó barátok voltunk, és ők is rendelkeztek izmokkal, ám ellenem esélyük se lett volna. Ezzel persze alapból tisztában voltak…
Mindeközben Lucy visszatért az asztalunkhoz a kajákkal, én pedig azonnal nyomulósra vettem a figurát.
- Üdv, Dave vagyok – nyújtottam felé kezet. – Lenne kedved munka után meginni velem valamit?
- Öhm, Lucy – mutatkozott be ő is bájosan kuncogva. – Nagyon szívesen, ha nincs jobb dolgod.
- Nagyszerű – vigyorogtam önelégülten -, amúgy meg minden más ráér.
Innentől kezdvenem volt megállás. Egyik találkozó követte a másikat, majd az első puszi, kézen fogva sétálás, az első csók, majd ölelkezés. A szexig nem jutottunk el, Lucy várni akart vele, én meg érte bármit megtettem volna.
