Book of Reality (Befejezett)

5. Fejezet

- HaNeul, ki ez a lány? – kérdezi JongDae a húgom, vagyis az övét. Chh, még, hogy JongDae, inkább Chen... Egy Chenre inkább hasonlít.
- Lee SunHee – mutatkozom be magamtól. – Északról jött utazó vagyok.
- És mit keresel Hanjangban?
- Megsérült – felel helyettem HaNeul, gondolom, nem akar mindent Chen orrára kötni, amiért hálás is vagyok. – Én segítettem neki, és most itt marad egy darabig. Addig sem vagyok egyedül! – Némi szemrehányást hallok fogadott húgom hangjában, mintha nem örülne annyira a bátya látogatásának. Tekintve, hogy katona, meg is értem, de csak nem tenne olyat, ami a húgának a kárát okozná. Ugye?

JongDae látogatása meglehetősen rövidre sikeredett, lényegében tájékoztatott minket – vagyis inkább csak HaNeult -, hogy maradhatunk itt egyelőre, nincs gond, ch, mint ha én itt sem lennék.
- Szia – köszön el HaNeul a bátyától, aki halványan mosolyogva viszonozza azt, majd felém pillant és szélesebb lesz a mosolya.
- Szép estét a hölgynek – mondja, kicsit gúnyosan, amit a rettentően édes, kicsit cicás mosolya sem feledtet el velem, így csak egy komor bólintást kap válaszul, majd távozik. Hála az égnek!
- Ezt azért igazán említheted volna – motyogom, ahogy a fekvőhelyemre dőlök. Az én modern felfogásomban ezt nehezen nevezném ágynak, fintorodom el.

*Reality*

Halvány mosoly jelenik meg az arcomon, amint meglátok egy édes kis fintort az arcán. Mintha minden egyes szavamat hallaná, mintha csak álmodna. Bár csak álmodna!

SunHee POV

Lakótársam kissé döbbenten nézett rám, majd kuncogva válaszolt.
- Hát hidd el, ha tudtam volna, hogy ilyen hatással lesztek egymásra, előbb bemutatom.
- Mi? Mégis miféle hatással?
- Ne mond, hogy nem vetted észre? Tetszettél neki – kuncog mellém dőlve.
- Te teljesen megvesztél – mondom, mire kapok egy értetlen pillantást. – Őrült vagy – ejtem a fejemet a párnára, majd fúrom is bele, érthetetlen okból, egyre melegebb arcomat.
- Nem hinném – hallom meg húgom hangját, és tudom, hogy mosolyog. – De ezek szerint neked is tetszett JongDae!
- Mi? Nem! Dehogy! Még hogy Chen – tiltakozom.
- Chen? Az meg ki?
- Aish, a bátyád, tudod, öhm, ez amolyan... becenév. Ezt, mifelénk akkor szokták használni, amikor valakire jobban ráillik egy ilyen szó, mint a saját neve.
- Ahm, értem – bólogat HaNeul – Chen, ez tetszik – motyogja – Nem annyira, mint ő neked, de tetszik!
- Jaj, hagyd már! – nevetem el magam, és hozzá vágok egy párnát.
Sok mindennel nem vagyok tisztában az ittlétemmel kapcsolatban, de azzal igen, hogy nem tetszik Chen, még.
- SunHee, lenne itt valami neked. Már oda akartam adni, csak... nem volt rá alkalmam. – Mondja, felállva mellőlem, majd a csomagok közül, amiket hazahoztunk felvesz egy kisebbet és felém nyújtva. Érdeklődve veszem el tőle a kis csomagot, majd bíztató mosolyát látva bontom ki.
- HaNeul – suttogom, könnyekig meghatódva. – De hát, honnan tudtad? – Pillantok rá.
- Láttam, hogy a piacon ezt a könyvet nézed, és hát... – nem hagyom, hogy befejezze a mondatot, csak magamhoz ölelem, amilyen szorosan csak tudom. Hihetetlen ez a lány. Alig pár napja ismer, de már most többet tett értem, mint néhány „barátom".
- Köszönöm!
- Igazán nincs mit, bár meg kell hagyni, furcsa ízlésed van.
- Igen, nos... Ahonnan jöttem, ott ezzel foglalkoztam. Az emberekkel és, hogy ki, mit tehet – mosolyodom el.
- És szeretted?
- Igen – azt hiszem.
- Akkor miért hagytad ott, és mit keresel itt?
- Fogalmam sincs – suttogom – bár csak tudnám!

****
Helló! Nos, ezzel a rövid fejezettel jöttem most, hogy adjak magamról némi életjelet! Remélem tetszett nektek is!:D
Bocsi a helyesírási és elgépelési hibákért!