More than brother

2.

-Liz, jössz játszani? - kiabált nekem Cody a szomszéd szobából.

-Persze, egy pillanat. - válaszoltam

Vajon mi történt volna, ha Cody nem nem lép közbe? Jobb, ha nem tudjuk meg.

Otthagytam Cameront, majd átmentem Cody szobájába xboxozni. Imádom Codyt, olyan, mint a legjobb barátom.

-Cody?.. - kérdeztem, közben belemerülve a játékba.

-Hm?

-Semmi, hagyjuk inkább. - vontam meg a vállam.

-Mondd már. - megállította a játékot, majd rám nézett.

-Voltál már szerelmes? -kérdeztem. Nem értettem miért, de kinevetett.-Hát jó Cody.-majd elfordultam, és elindítottam a játékot.

Nem válaszolt rá, mintha olyan hatalmas dolgot kérdeztem volna. Később, mikor az órára néztem, nem akartam elhinni, hogy már ennyi az idő. Éjszaka 2 óra volt. Otthagytam Codyt, és elmentem aludni.

November 26. Szombat

Semmi programom nem volt. Felhívtam Rosiet, hiszen ő a legjobb barátnőm, biztos tud tanácsot adni Cameronnal kapcsolatban. Legalábbis reméltem, hogy tud.

Megbeszéltük, és átmegyek hozzá. Felöltöztem, lementem a konyhába, ettem anyu palacsintájából, majd rohantam is Rosiehoz. Nem lakik messze, így hamar odaértem.

-Sziaa Rosie! - kiabáltam be, mintha csak haza érkeztem volna.

-Hali. - jött ki a szobájából, és üdvözölt.

-Figyelj, muszáj beszélnem veled. -komolyodtam el.

-Ugye nincs baj?

-Dehogy. Illetve. Végül is, ez baj.-tűnődtem. -Szóval, meséltem neked a Cameronos dolgot múltkor...

-Megismétlődött? - vágott bele szavamba, egy csalfa mosollyal.

-Mi? Nem! És ne mosolyogj, ez nem normális. - mérgelődtem.

-Aj, Lisa. -sóhajtott -Uu, van egy ötletem.-és visszatért az a mosoly.

-Ha ezt mondod, én mindig rosszul jövök ki ebből. - nevettem

-Neem, ez most más. - nevetett ő is. - Szóval. Csók már volt. Beszélj róla, mit éreztél közben?! - faggatott.

-Nem tudom. Más volt. De azt nem tudom megmondani, hogy azért volt más, mert a testvérem, vagy azért, mert többet érzek. - magyaráztam neki, közben heves bólogatásba kezdett.

-Feküdj le vele. - mondta, majd elment egy chipses zacskóért.

-Mi van?! Viccelsz, ugye? - nevettem, és követtem őt. -Rosie, nem vagy vicces.

-Én ezt komolyan mondtam. Ha lefekszel vele, akkor megtudod, hogy mi ez az egész, és lezárhatod magadban, nem kell ezen rágódnod. -nyitotta ki a chipset közben.

Igazából, talán még egy pillanatra el is hittem, hogy igaza van. De tudom, hogy ez nem helyes. A testvérem, Jézusom! Bár, ez előbb is eszembe juthatott volna.. És mégis hogyan feküdnék le vele? Kérjem meg rá, annak okából, hogy el tudjam dönteni miért van ez? Az meg pláne ciki lenne, ha megtörténne és utána rájövök, hogy mégsem. Akkor szexeltem a testvéremmel, hogy megtudjam szerelmes vagyok-e belé, de nem vagyok, szóval most már minden olyan lehet, mint volt?! Ez nagyon gáz, te jó ég.. De ha éreznék is valamit. Mi lenne? Semmi. Ugyanitt tartanék. Arra nincs esély, hogy együtt legyünk. De nem is szeretnék, miket beszélek. Viszont, ha mégis, és utána szakítanánk, az ennél is gázabb. Együtt kell élnem vele majd továbbra is, és soha többet nem csinálhatom ezt vissza..

Este hazamentem. Végig Rosie szavai jártak a fejemben. Nem lehet igaza, ez egy hatalmas baromság. Mikor hazaértem, a ház üres volt. Zoe még dolgozott, Sarah a barátnőjénél, Cody gőzöm sincs hol van, anya szerintem éppen pasizik valahol, Cameront szintén nem tudom merre járhat. Felmentem a szobámba, ledőltem az ágyra, néztem a plafont és csak gondolkoztam.

Hallottam az ajtócsapódást. Valaki hazaért. Reméltem, hogy anya, hátha valami kaját csinál. De nem. Cameron volt. Felment a szobájába.

Csend volt. Egészen, ameddig oda nem jött a szobám ajtajába, egy üveg borral. Neki dőlt az ajtónak, mosolygott és az üvegre mutatott.

-Gyere, nem volt jó napom, téged pedig mostanában üldöz a szerencsétlenség, szóval szükségünk van rá. - mondta, én közben a kis gödröcskéket néztem az arcán, mire felfogtam mit is mondd pontosan, majd rázni kezdtem fejem.

-Hát jó, akkor majd egyedül, több marad nekem. - elindult szobája irányába.

Felkeltem, és én is oda tartottam. Mit művelek? Miért teszem? Annyi kérdés volt bennem. Viszont úgy éreztem, tényleg elég szerencsétlen vagyok. Nem szoktam inni egyébként, csak 16 éves vagyok. Néha egy-két alkalommal előfordul, főként ünnepségeken, például karácsonykor mindig koccintunk. De ez más most.

Látta, hogy ott vagyok, nem mondott semmit, csak mutatta hogy üljek le mellé, a szőnyegre. Leültem.

-Csak kicsit, ne ronts meg. - nyújtottam poharam.

-Hm - majd nevetni kezdett. Elvette poharam, letette, és az üveget odaadta helyette.

Beszélgettünk. Sokat. Utána, nem tudom minden kiesett. Nem ittam még ennyit, soha. Nem is akarok. Szörnyű, ha nem vagyok tudatomnál. Pláne ilyen esetekben.

-Úr isten. -felültem. -Cameron, mi történt? - néztem körbe, ahol ruhadarabjaimat a földön találtam, magamat betakarva az ágyban, Cam pedig mellettem feküdt, szintén hiányos öltözékben. -Cameron! - ismételtem

-Nyugi már. - mondta álmosan, és száján egy mosoly jelent meg.

-Cameron, mi lefeküdtünk?! - kiabáltám

-Ssss, normális vagy?! Nézd meg hány óra van, mindenki itthon van! -kelt fel ijedten.

Valóban mindenki itthon volt, vasárnap reggel 7 óra körül lehetett.

Átölelt, és visszahúzott az ágyba.

-Nem válaszoltál a kérdésemre.-kezdtem újra aggodalmaskodni, mire neki az a mosoly újra megjelent.

-És ha igen? - azt hittem rosszul hallom. Ezek szerint igen. Basszus. Lehetetlen.

-Nem, ez nem lehet! -nyugtattam magam.

-Nyugi. Nem feküdtünk le. Bár nagyon akartad, de úgy érzem, hogy nem lett volna helyes, ha az elsőt részegen éled át. Abban nincs semmi jó. -mondta továbbra is csukott szemmel, jelezve, hogy aludni szeretne.

Hála istennek, nem volt semmi. Nagyon megnyugodtam, de még mindig nem értettem, hogyan kerültem mellé?!

-És..hogy kerültem ide? -kérdeztem még mindig értetlenkedve

-Nem lehetne később? -ásított

-Kérlek, vedd már komolyra, ez nem normális, testvérek vagyunk! -idegeskedtem ismét.

-Testvérek extrákkal. -vigyorgott -Úgy kerültél ide, hogy mint mondtam már, csak nem figyeltél, te nagyon is le akartál feküdni velem..