Ki vagy te?

Talán huncutkodtál az éjszaka?

Rydel

Próbáltam figyelni. Komolyan próbáltam. De egyszerűen nem kötött le a tanár magyarázata, pedig az egyenletek volt az egyik kedvenc témám. De őszintén szólva nem tehettem róla, hogy a tekintetem a tábla helyett egyre a táskám felé kalandozott, amiben ott volt Chase pólója. Ha csak rá és a reggelre gondoltam izgatott remegés futott végig a testemen.

Rossz test! - szidtam meg magam. Majdnem biztos voltam benne, hogy nem éreztem semmit Chase iránt, de fizikailag igenis vonzódtam hozzá. Na jó, de ki nem? Könyörgöm, ő Chase két-lábon-járó-nedves-álom Jackson. Jó, hogy megmozdít bennem dolgokat, ez a normális. Ő fiú, én lány. Az lenne a fura, ha egyáltalán nem vonzana. Mondjuk, az én esetemben ez jó nagy szívás úgyhogy az lenne a legjobb, ha sehogy sem vonzódnék hozzá, ahhoz viszont az kéne, hogy egyáltalán ne is lássam. És tekintve, hogy minden nap van legalább egy közös óránk, ráadásul korrepetálom is, elég nehéz lenne kivitelezni ezt a " soha többet nem akarom látni, mert furcsa és ijesztő érzéseket vált ki belőlem" dolgot.

- Ms. Becker, kérem megmondaná az eredményt? - szakított ki egy hang a gondolataim közül. Ijedten összerezzentem, és felpillantottam a tanárra, aki várakozásteljesen nézett.

A francba!

A tanárról a táblára siklott a tekintetem, és magamban nagyon imádkoztam, hogy olyan feladatot csináljunk, aminek a megoldását fejben ki lehet számolni. Nos, nem olyan volt. Ez már a bonyolultabbak közül való volt, amihez kellettek mellékszámítások meg minden más finomságok. Lelestem a lapomra, hátha a nagy gondolkodás közepette az agyam automatikusan írta az anyagot, de sajnos ekkora géniusz még én se voltam, így a címen Egyenletek kívül semmi nem volt a füzetem ezen lapján. Zseniális.

- Ms. Becker. - szólított meg újra a tanár. Ja, mert hogy ő még mindig a válaszra várt? Hát, sajnálom Mr. Bush, tőlem nem kapja meg ezt a választ. Mint akinek a fogát húzzak, úgy mondtam ki a következő mondatot.

- Nem tudom, tanár úr.

Oké, ha azt mondom, hogy a teremben síri csönd lett, nem mondok el mindent. A pusmogás abbamaradt, a lapzörgések megszűntek, és úgy alapjáraton mindenki megdermedt. Még a légy zümmögését is lehetett hallani. De komolyan, konkrétan hallottam, ahogy a kis állat a saját nyelvén elküld minket a francba. Köszönjük légy! Éljen az emberiség.

Félve néztem a tanárra. Oké, a többiek reakcióját nem igazán értettem, nem áll meg a világ a forgásban csak azért mert nem tudok egy választ, de Mr. Bushtól azért tartottam egy kicsit. Elvégre az, hogy nem tudtam a választ azt is jelenti, hogy nem figyeltem és lehetek én akár mekkora matek fan a tanárnak azért csak rosszul esik, ha egy diákja másfelé jár gondolatban, így lélegzetvisszafojtva néztem rá. Úgy tűnt kicsit ő is megzavarodott a válaszom láttán, de szerencsére a harag jeleit nem láttam rajta.

- Öhm, nos rendben van. Semmi baj. Mr. Porter! Megmondaná kérem az eredményt? - lépett túl a helyzeten a tanár, én pedig megkönnyebbülten dőltem hátra. Ezt megúsztam. Vagyis csak félig, mert miközben neki akartam látni a feladat lemásolásának, megakadt a tekintetem Sophien, aki amolyan "ez meg mi volt?" tekintettel meredt rám. Én csak vállat vontam, és gyorsan a lapomra összepontosítottam. Zseniális. Emiatt tuti kapni fogok tőle. Nem is tévedtem olyan nagyot. Alig hogy kicsengettek, és a gyerekek kimenekültek a teremből, Sophie odapattant mellém.

- Mi történt? - kérdezte azonnal.

- Neked is szia. - forgattam meg a szemem.

- Jaj, Rydel hagyd már. Mi volt ez? Baj van? Megint megtörtént? - kérdezősködött, miközben kiértünk a folyosóra.