Mr.Arrogant | kth. | magyar »1.könyv

5.fejezet

A szökés után nem mentünk haza. Elég éhesek voltunk, ezért megálltunk egy standnál az iskola közelében.

"Tulajdonképpen, nem kellett volna elmenekülni az őrök elől, úgyse tudták volna, hogy befejeztük a takarítást vagy sem. Ha láttak volna minket elmenni, előbb befejezhették volna a műszakjukat."

"Pontosan" mondta "Csak a móka kedvéért tettem így... Ja meg persze, hogy megnehezítsem az őrök dolgukat."

Mondta, miközben úgy falta az ételét, mintha évek óta nem evett volna. 

"Mindenből viccet csinálsz?"

"Igen, egyszer élünk, miért kéne hallgatnunk a megkeseredett felnőttekre és a napjainkat tanulással tölteni. Különben miután megöregedtél, unalmasan fogsz meghalni."

Van valami abban amit mond... 

"Ez megmagyarázza, hogy miért nem csinálod a dolgodat az iskolában." gondolkoztam el hangosan "de miért csinálod akkor meg azokat a házakat, amiket leosztályoznak?"

"Nekem is túl kell élnem, nemde?" válaszolta "semmi sem lesz számomra elérhető, ha nincs... tudásom vagy akárminek is hívjátok."

Bólogattam és inkább folytattam az evést. 

Miután végzett, megtörölte a száját és felállt. 

"Te fizetsz." mondta és faképnél hagyott. 

"HÉ KIM TAEHYUNG!" Ordítottam utána. 

A körülöttem álló emberek minden engem bámoltak. Lehajtottam zavaromban a fejemet, majd csendben fizettem az eladónak.

Utána futottam és jól megrúgtam a lábát. "Miért nekem kellett fizetni? Tartozol nekem 5000 ₩-nal."

"Kifizetem, ha a malacok repülnek." Mondta és egyszerűen továbbállt. Megforgattam a szemeimet és én is elkezdtem sétálni. 

"Miért követsz?" Kérdezte hirtelen. 

Ránéztem az órámra, 8 óra volt már, majdnem 9. Az utcák sötétek voltak, nem mertem volna egyedül hazamenni. 

"Hát, a házam pont ott van" mutattam abba az irányba, amerre mentünk.  

"Ne hazudj, a házad a másik irányban van. Tudom, mert követtelek... Én voltam az, aki belerakta a cipődbe azt a műgyíkot, amit kint hagytál a minap." mondta közönyösen.

Ránéztem mérgesen. "AKKOR TÉNYLEG TE VOLTÁL!" 

"Fogd be és menj." Mondta és tovább sétált. 

Azonnal megfordultam és elindultam a másik irányba, igaz kicsit vonakodva. Át kell mennem egy kicsi, sötét sikátoron, ami nagyon ijesztő este. 

Ahogyan közeledtem, hangos beszélgetést hallottam. Mintha két férfi beszélgetett volna. 

A bátorságomat összeszedve siettetve a lépteimet próbáltam átmenni a sikátoron, biztatva magamat, hogy nem fog semmi sem történni.

Miközben haladtam át megláttam, hogy két férfi éppen ott cigizett. A tetkóikat még a félhomályban is lehetett látni. Gyorsan elsiettem mellettük, de éreztem, hogy engem néznek. 

"Hé, nézd azt a szépséget." jegyezte meg az egyik.

Francba, futnom kéne. Mit fogok csinálni? Légyszi ne bántsatok, légyszi ne.

Sok gondolat kavargott a fejemben csak attól az egy mondattól. Tudtam, hogy csinálni fognak velem valamit, a lépteim egyre gyorsabbak és gyorsabbak lettek, egyre nehezebben vettem levegőt. Az a rövid sikátor egyre hosszabbnak tűnt. 

Lépteket hallottam mögöttem és megláttam a földön két árnyékot, ők azok... A pulzusom az egekben volt, azt hittem, hogy a szívem is kiesik a helyéről.

Az árnyékok egyre közeledtek. Amikor végre futni akartam volna, már túl késő volt. 

Egy kéz megragadott erősen. Megfordultam és megláttam egy fickót, sebbel az arcán. "Miért futsz, édes?" tette fel a kérdést és közelebb húzott hozzám. Éreztem a füstöt a leheletén, egyre gyengébbnek éreztem magamaf, utálom ezt a szagot. 

"Mit akarsz tőlem, engedj el!" Megpróbáltam kicsavarni a kezemet a fogásából, de tudtam, hogy menthetetlen vagyok. A fickó túlságosan erős volt hozzám képest. 

"Shhh" csitítgatott a másik "csak téged akarunk." 

Vigyorgott és megfogta a vállam. Beleremegtem, nagyon féltem, de sikerült összeszednem a maradék erőmet és megrúgtam. A fájdalomtól a földre esett. 

"Hogy merted, kedves, keményen akarsz játszani?" Mondta a másik fickó, aki már nagyon provokált. A falhoz nyomott és vigyorgott. 

Megpróbáltam őt is megrúgni, de mielőtt megtehettem volna már a lábamon állt. 

"Milyen okos, de túl lassú."

"ENGEDJ EL!" ordítottam az arcába, tűrve a fájdalmat, amit a lábamban éreztem mivel olyan erősen állt rajtuk. 

Segítségért kiáltoztam, remélve, hogy valaki meghall engem. Azonban befogta a számat, amivel sikerült elfojtania az ordibálásomat. 

"Fogd be vagy összeverlek-"

"Majd én verlek össze téged."  Mondta egy hang és a fickó aki a falhoz fogott a földön volt egy ütés által. 

"Mit képzelsz, ki vagy te?!" Kiáltotta a csávó. 

"Semmi közöd hozzá" mondta Taehyung. 

Nagyon nehezen vettem a levegőt, pánikoltam. 

Taehyung próbálta megint megütni, de nem sikerült, a fickónak sikerült megfognia a kezét és a földre rántania.

"Ne próbálj hőst játszani, kisfiú" Mondta és megütötte Taehyungot. 

Összerándultam, a lábaim olyanok voltak mint a zselé. Nem tudtam, hogy mit csináljak. 

Szerencsére, a szemem sarkából megpillantottam egy deszkát, ami kb akkora volt mint a kezem. Lassan felvettem és háton ütöttem a férfit. Mire ő azonnal elengedte Taehyungot a kínzó fájdalom miatt. 

Taehyung gyorsan felállt, megfogta a karomat és gyorsan egy biztonságosabb helyre menekültünk. 

Nem voltunk messze a házamtól amikor végre zihálva megálltunk és elengedtük egymás kezét. 

"V" szóltam neki.

Rám nézett. "M-mi van?" 

Megfogtam az arcát, ahol egy seb volt, ami vérzett. 

Ellökte a kezemet. "Menj haza."

"De-"

"MENJ" Ordított rám ridegen. Közel voltam a síráshoz szóval inkább, elindultam haza. Hátranéztem amikor odaértem a kapuhoz, de a fiú nem volt már sehol. Sóhajtottam és bementem.