Akkor jöttem rá, hogy szerelmes vagyok, amikor ott álltam a dobogó tetején, Ő pedig mellettem az eggyel lejjebbi fokon... és azt kívántam, bárcsak ő állna a helyemen, mert tudtam, hogy ez tette volna felhőtlenül boldoggá. Mikor lesandítottam arcára, láttam rajta, hogy könnyeket tart vissza, és tudtam, hogy ennek én vagyok az oka. Nagyszerűen kellett volna éreznem magam, hiszen nyertem - de csak arra tudtam gondolni, hogy hadd szálljak le onnan, hogy újból ott lehessek mellette.
Azt gondoltam, talán nem is érdemeltem meg a bajnoki címet. Én is nagyon keményen dolgoztam, mint mindenki ebben a sportágban. De valahogy Yuzuru más volt. Senkihez nem fogható elszántsága és tehetsége volt a műkorcsolyához, sokszor szinte már félelmetes, és emberfeletti. Lehet, hogy ez alkalommal sikerült egy kicsit jobban teljesítenem nála, de akkor is úgy éreztem, hogy alapjában véve ő jobb nálam - és szerintem nem én voltam az egyetlen, aki ezt gondolta.
Immár három éve annak, hogy megismertem őt. Már első látásra éreztem, hogy nem egy hétköznapi személy. Körüllengte egyfajta különleges kisugárzás, amit még senkinél sem éreztem. Egyszerűen csak azt vettem észre, hogy szeretem, amikor ez a kisugárzás engem rabul ejt. Annyira különleges az egész lénye, hogy ha akarnám, se tudnám leküzdeni az érzést, ami bennem él vele kapcsolatban.
Vajon mindhárom év alatt szerelmes voltam belé?... Nem tudom. Ez azt jelentené talán, hogy meleg vagyok, de őszintén szólva tudom, hogy nem vagyok az. Sosem néztem még egy férfira sem úgy, ahogyan Yuzura nézek. Valahogy én nem úgy tekintek rá, mint egy férfitársra. Egyszerűen csak egy olyan személynek látom, aki gyönyörű, elbűvölő, és mindent meg akarok tenni annak érdekében hogy boldog legyen.
- Gratulálok, Javi – mondta azzal a szinte érthetetlen, de aranyos angol kiejtésével, és megölelt.
Megmondom őszintén, szörnyen éreztem magam. Éreztem a szomorúságát. Tudtam, hogy egy része örül nekem, de annyira utált veszíteni, hogy a sajnálat érzése dominánsabb volt.
- Nagyszerű voltál – mondta miközben ölelt, és az utolsó szaván már teljesen hallatszott, hogy a sírás szélén áll. Finoman eltoltam magamtól, és az arcára néztem.
- Te sírsz? – kérdeztem, és zavaromban elnevettem magam. A szívem szakadt meg.
- Nem, nem sírok. Nem sírok – rázta a fejét sebesen, és minden erejével próbálta magát tartani. Ahogy néztem az arcát, legszívesebben adtam volna neki egy gyengéd, vigasztaló csókot, hogy ne sírhasson tovább. A fejemben le is játszódott, azonban tudtam, hogy a való életben ezt nem tehetem meg.
- Istenem, Yuzu... ne sírj – fogtam meg fejének két oldalát, és homlokomat az övének támasztottam. – Most... talán én győztem, de... az én szívem mélyén mindig is te leszel a bajnok – mosolyogtam rá, és láttam, hogy jól esett neki amit mondtam, úgyhogy az ő arca is derűsebbé vált. Kitörölte a szemeiből a könnyet, és csak bólogatott.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
