Olivia Turner egy tehetséges sminkmester, kinek műveitől több alkalommal hangosan zengett a sajtó. Folyamatos megbízásokkal van ellátva, így munkában és feladatokban nem szenved hiányt.
Épp a nagyon ritkán előforduló szabadnapját élvezi, mikor főnök...
К сожалению, это изображение не соответствует нашим правилам. Чтобы продолжить публикацию, пожалуйста, удалите изображение или загрузите другое.
Hogy lehet valaki ilyen... megmagyarázhatatlanul idegesítő? És mégis mi baja van velem? Suhoról nem is beszélve. Kész rejtély számomra mindkét tökfej. Aish! Az idegeimre mennek. Hiába hagytam ott már órákkal ezelőtt őket, mégsem tudok másra koncentrálni.
Igaz ugyan, hogy fejben inkább agresszív dolgok fogalmazódnak meg bennem, de teljesen más, amit valójában érzek az eset kapcsán. Többnyire így szokott ez lenni; dühöngök, közben pedig őrlődöm, hogy vajon mit ronthattam el. Hiába vagyok tudatában annak, hogy nem hibáztam, minden esetben az az első kérdés, melyet felteszek magamnak, hogy "Vajon mit ronthattam el?".
Semmit! Nem tettem semmit! Mégis úgy érzem, hogy miattam van ez az egész. Hogy én indítottam el valamit, aminek most akár akarom, akár nem, bizony meg kell innom a levét.
Sóhajtva piszkálom az asztalkám szélét, miközben elbambulva könyöklök tetején, államat megtámasztva. Már itthoni ruházatban vagyok, ami egy testhezálló burgundi színű melegítőnadrágból, egy egyszerű, lenge szabású, fekete pulóverből, valamint a szürke, bundás mamuszomból áll. Az öltözék megkoronázásaképpen egy szintén fekete, cicafüles hajpánt virít a fejemen, mely megakadályozza, hogy hajam az arcomba lógjon. Ez utóbbi kiegészítő az egyetlen, amely mindig rajtam van, mikor itthon tartózkodom -kivéve persze, mikor alszom vagy ilyesmi-, mivel elmondhatatlanul gyűlölöm, mikor a kósza hajtincsek vagy akár csak hajszálak a képembe lógnak.
Nyugalmamat a csengő hangja zavarja meg, mire unottan feltápászkodom, s az ajkaimat rágcsálva vonszolom el magam a bejáratig. Biztos megint a szomszéd. Kíváncsi vagyok, most épp mit talál ki, mivel zajongtam. Fogalmam sincs miért, de mióta beköltöztem, állandó jelleggel zaklat, hogy túl hangos vagyok. Abban az esetben is, mikor az említett időpontban épp házon kívül tartózkodom. Érthetetlen.
Bamba ábrázattal nyitok ajtót látogatómnak, s szinte rá sem hederítve várom, hogy elkezdje szokásos hegyi beszédét, azonban fél percnyi hallgatás után kezdem kissé furcsának találni a dolgot, így végre ráemelem tekintetemet. Te jó ég! Ez nem lehet igaz! Szemeim azonnal elkerekednek, állam pedig valahol a padlón koppan, ám ahogy látom, nem én vagyok az egyetlen, aki ledöbben a másik látványától. Jongin áll az ajtóban, kisebb-nagyobb zavarában hatalmasakat pislogva.
- Kai? -töröm meg a csendet meglepetten. Hangomra alig észrevehetően megrázza fejét, majd egy picit közelebb lépve, lazán zsebre dugott kezekkel így szól:
- Eltűntél. -mondja halkan, tisztán kivehető aggodalommal, mely ekkorra már enyhülni látszik -vállai kevésbé feszesek, mint eddig, s testtartása is könnyedebb.
- Igen, én...
- Hallottam. -szakít félbe sóhajtva, újabb lépést megtéve felém, ezzel még kisebbre formálva a köztünk lévő távolságot. -Sajnálom. -suttogja, miközben lágyan végigsimít hosszú hajam egy részén. Nagyot nyelve nyílnak résnyire ajkaim, hogy még véletlenül se felejtsek el levegőt venni, mialatt szívroham közeli állapotot élek meg.- Én csak látni akartam, jól vagy-e. -magyarázza meg váratlan megjelenésének okát, még mindig hajamon pihentetve tenyerét, egyenesen a fülem mellett.
