A depresszió(s) halált okoz

7.fejezet

Párizsba tartottunk. Én szokásomhoz híven bedugtam a fülembe a fülhallgatót és elindítottam a zenét. Alan Walkertől az Alone című szám indult el. Szeretem ezt a számot, amíg ezt hallgatom mindig nyugodtan tudok gondolkodni, akármin. Néha elkalandozok más világokba. Elképzelem milyen lenne ha minden úgy történne ahogy akarnám. Senki sem veszekedne a másikkal, nem lennének ellenségek. Nem lenne ez a sok háború, és mindenki megtalálná az igaz szerelmét. Igen, nekem ez a legnagyobb problémám.Másnak az a baja, hogy nem tanul elég jól, vagy nincs mit felvegyen a teli szekrényből, nekem pedig az, hogy Ryan észre sem vesz. Hát ilyen az élet... Pedig szerintem illenénk egymáshoz..

- Igen, szerintem is! Ekkor meglepődtem elég rendesen, ugyanis a szüleim az első üléseken beszélgettek egymással, nekem pedig nincs testvérem, így egyedül ülök hátul. Nem tudtam elképzelni, ki vagy mi lehetett ez..ez a hang..a fejemben (?!). Közben a számok váltották egymást. 

Már 2 órája úton vagyunk, ebből 1-et azzal töltöttem, hogy próbáltam megfejteni a hang eredetét. Depressziós lennék? Lehetetlen! Engem semmi trauma nem ért, még csak szomorú sem szoktam lenni..Skizofrén meg pláne. Végül arra jutottam, hogy csak felzaklattak az elmúlt heti, illetve  tegnapi álmaim. Rettentő álmos szoktam lenni utazásokon, és ez most sincsen másképp. Hamar elnyomott az álom.

-Eem! de régen láttalak!- szaladt oda az unokahúgom boldogan nevetve.

- Amanda! milyen nagy lány lettél amióta nem láttalak!-Kaptam fel az 5 éves lányt és pörgettem meg a levegőben.Mikor még pici baba volt, nyaranta volt hogy hónapokig itt laktam apukám húgánál, hogy babázhassak. Nos, azóta eltelt egy pár év. Talán mióta megszületett Amanda, másodjára jöttünk meglátogatni őket így együtt. Már hiányzott a kis csöppség, bár azóta megnőtt. Már 5 éves. Nagyon szép kislány lett belőle. Rövidre vágott mogyoróbarna haját csak úgy dobálta a szél miközben pörgettem. Bementünk a házba, és leültünk a nagy ebédlőasztalhoz, mert delet ütött az óra. Én már nagyon éhes voltam. Nénikém nagyon jó szakács, sütés-főzésben verhetetlen. 

                                                                                    ...

Miután megebédeltünk Amandát kézen fogva kimentem a kertbe. Mikor 11 éves voltam, itt töltöttem a nyarat. Sokat sétáltam akkor az erdőben, és egyszer felfedeztem egy rendkívül félelmetes házat, amikor véletlenül beljebb mentem az erdőben, mint akartam. Nagyon megijedtem, elkezdtem sírni, mert nem találtam a kivezető utat. Az a ház amit ott láttam már omladozott, és olyan érzésem volt akkor mintha valaki figyelne és beszélne hozzám, valami logikátlan és össze nem függő szöveget. Amikor már teljes volt a rémület, elkezdtem futni egy irányba, ahogy csak a lábam bírta. Nagyon nagy szerencsém volt, mert éppen oda érkeztem, ahonnan elindultam. Sírva rohantam be a házba. Alice, a nénikém megijedt, mikor odafutottam hozzá. Nem bírta elképzelni, mi történhetett. Mikor elmeséltem neki, hogy mit láttam szépen szólva hülyének nézett. De úgy tett, mintha hinne nekem, ezért én hamar megnyugodtam.              Gyere Amanda, sétálunk egy kicsit. Mondtam, majd el is indultam. a kislány szó nélkül, ugrándozva követett. 

- És hova megyünk?- kérdezte mosolyogva

- Mikor kicsi voltam, sokat sétálgattam az erdőbe.  Találtam valami szépet. Oda viszlek most el téged, rendben?

- Úúú valami szép hely? Vannak ott pónik is?- Kérdezte, és még szélesebb lett a mosolya.

- Még szép!-Hazudtam.

                                                                                   ...

10 perc séta után már láthatóan félt a kislány. Én próbáltam nyugtatgatni, mint egy jó unokatestvér. Meséltem neki mindenféle szép állatokról, amik ott élnek ahova éppen megyünk. Úgy tűnt, el is hittem, mert azonnal visszatért a bátorsága. Figyelj Amanda, most bemegyünk abba a házikóba, mert annak a tetején vannak a szép állatok jó?- Válaszát meg sem várva indultam afelé a ház felé, amit akkor, 11 évesen láttam. Nem próbált ellenkezni, mert bízott bennem. Amikor odaértünk a házhoz, ami már szinte félig összeomlott, és a moha már félig benőtte, rátettem a kilincsre a kezem. Zárva volt. Milyen meglepő, nemde? Lelkére kötöttem Amandának, hogy maradjon ott, amíg én körbenézek. Ő csak némán bólogatott. Elindultam a ház körüljárására, hátha van valahol egy nyitott ajtó. Egy ajtó sem volt azon kívül, amit láttunk. Viszont annál több ablak. Aminek az üvege ki volt törve. Tökéletes-gondoltam-pont ez kell nekem. Mentem volna tovább a ház mellett, de volt egy kis probléma. Egy szakadék volt a ház mögött. Nem is értem hogy nem omlott még bele a ház?  Vagy egyáltalán ki az az őrült, aki ide építi a házát?

- Ugyan már Emily, tudod jól, hogy miért van itt ez a ház- Szólalt meg egy hang, amit már valahol hallottam.

- Ki vagy te?- kérdeztem közömbös hangon. valószínűleg egy lány volt, vagyis lány hangot hallottam. Viszont sehol sem láttam senkit, Amandának pedig nem ilyen hangja volt. Vártam a választ, de semmi. Visszamentem unokatestvéremhez, kézen fogtam, és elindultunk ez egyik üvegtelen ablakhoz. Először a lányt emeltem be, majd én is bemásztam. Iszonyatos bűz csapta meg az orrunkat, mintha valami elpusztult állat lenne ott legalább egy éve. Amanda hangos fújjogásba kezdett. Ekkor megláttam egy korhadt fa lépcsőt. Már látszóan rohadt a fa, mert abból volt. Gondolkodás nélkül elindultam a lépcső irányába magam után ráncigálva társamat, mert magától nem volt hajlandó jönni. Ahogy lépkedtünk felfele, csak úgy ropogott a korhadt fa a talpunk alatt, mégsem féltem a leeséstől. Percek alatt felértünk. A lépcső a tetőre vezetett, ami egy hatalmas beton placc volt. 

-Emily hol vannak a pónik?- Kérdezte megszeppenve.

-Gyere-mondtam, és a szakadék felé vettem az irányt. Innen fentről még ijesztőbb volt. De én egyáltalán nem féltem.

-Tedd meg Em!- Hallottam  újra AZT a hangot. Tudtam mire gondolt. Megfogtam Unokahúgom vállát, és magam elé állítottam, nem foglalkozva az ellenkezésével. Elkezdtem előre tolni. Kb. 3 cm választotta el a tető végétől.

-Gyerünk! Tudod jól, hogy ez a helyes.- Biztatott. Még egy centiméter. És még egy. A cipője orra már lelógott, de akárhogy sikoltozott és kapálózott, nem bírt szabadulni 

- Emily kérlek ne bánts!- Kérlelt hangosan sírva Amanda

- Ez a helyes hidd el!- Hallottam a hangot. Valami oknál fogva rá hallgattam, nem az unoka testvéremre.

És akkor megtörtént. Lelöktem. Hirtelen valami belenyilallt a mellkasomba, nehezen kaptam a levegőt.

Felkeltem. Anyával és apával találtam szembe magam, a vállamnál fogva ráztak

-Emily kelj fel! kislányom! Emil..- Ekkor abbahagyta apukám, mert látta, hogy magamhoz tértem,

-Mi..Miaz?- Kérdeztem, de még mindig alig kaptam levegőt.

- Épp ezt szeretnénk mi is tudni.- Kezdte- Egyszer csak elkezdtél sikítani és alig vettél levegőt, tudod te mennyire megijedtünk??-Magyarázta zaklatottan.

-Apa, kérlek forduljunk vissza! szörnyű álmom volt, és nem akarok most találkozni..Amandával..-Ekkor vettem észre, hogy nem a kocsiban vagyok.

Sziasztok!❤

Ez a rész egy kicsit hosszabb lett, remélem tetszeni fog!😊

Tudjátok, sokat számít minden visszajelzés:)

Puszi😘