virágok a tüdőmben [bts/knj]

tizenkettedik virág | kettő

– Lehet, hogy igazad van – adja nekem az utolsó szót, két kólaivás között. Magamban fellélegzek. – De nem hiszem, hogy te olyan lennél, aki a nőjét ütné-vágná. – Csend, megint. Nem igen tudunk mit kezdeni a másikkal. – És most mi lesz?

– Nos, hazaviszlek.

– Van más opció?

– Esetleg, ha gondolod, elmehetnénk hamburgerezni.

Elmosolyodik, a lehető legszélesebben, természetesen a szívószálával a szájában.

***

A beszélgetésünk következő felvonása, közös megegyezés alapján újból a kocsiban történik, két kisebb hamburger, egy alkoholmentes sör és – mint mindig, most is – egy kóla társaságában. Édes, kicsi Sarang szerint túl kényelmes itt ülni, szóval a pisiszünete után már békésen beszélgetünk a nevéről, meg miegymásról, mindenféle olyan dologról, ami elfeledtette velem a létet, mint „másik" életem egyik legnagyobb részét.

Az volt a vicces, hogy mikor Saranggal vagyok, teljesen olyan, mintha kivirágoznék – mintha a tüdőm virágozna ki, már csak attól, hogy fekete szoknyában látom, és igen is, irigykedtem akkor, mikor a Mc'Donaldsban milliónyi tekintet siklott végig a fenekén – igaz, voltak köztük rosszallóak is.

– Hogy-hogy Ivory lettél?

– Anyám valami meglepően elgondolkodtató nevet akart nekem adni, szerintem.

– Ez még Amerikában volt, jól sejtem? – kérdezem vissza.

– Igen. Aztán elvileg nem sokkal utána volt a baleset, ahol a szüleim életüket vesztették. A nagyszüleim teljesen lemondtak rólam, és árvaházba kerültem. Három évesen pedig már Dél-Koreában voltam.

– Sajnálom – mondom, két harapás között.

– Nem tudom, kik voltak, Nami. Csak annyit tudok, hogy anyut Phoebe-nek hívták, az apukámat elvileg Dave-nek, de ebben már nem vagyok biztos.

– Nekem azért tetszik a neved.

– Nem értem, mi az elefántcsontban olyan izgalmas. Szerintem Phoebe – furcsa, hogy nem anyát említ – szerette nézni az elefántok szexuális életét valahol a nászútjukon Afrikában, és Dave fura kis törzsi elefántcsontokkal elégíthette ki, mikor én megfogantam.

Elkezdek röhögni, és ő is mosolyog.

– Istenem, beteg vagy.

Erre arcon dob egy undorító műanyagszerű, mégis ehető fasírtdarabbal, amit azért végül is mind a ketten eszünk, de az az igazság, hogy nem olyan laktató, mint annak a nézése, ahogyan megissza a kóláját, vagy megeszi a hamburgerét. Ezt azért nem mondom ki hangosan, mert félek, hogy egyszerre néz idiótának és őrültnek. És én meg azért nem akartam, hogy Soyeon kettő legyen, mert azért azt mégsem szeretném. Sőt, gyűlölném, ha komolykodna nekem Sarang, akitől egyszerűen felpezsdül a vérem – és nem csak a kinézetétől.

– És, mi a helyzet a koreai szüleiddel?

– Undorítóan maximalisták, és igazándiból nem örülnek neki, hogy ilyen kis elfajzott lettem.

– Elfajzott?

– A koreai bátyusom után az igazi-anyum nem tudott többet gyereket szülni, és őrült ötlete volt neki is, meg apámnak is, hogy valahonnan szerezni kéne egy amerikai gyereket. – Érdeklődve hallgatom a történetét. – Tudod, egyszer még szeretnék valaki lenni, és apám rám akar erőszakolni valamilyen orvosi egyetemet, de én nem ezt akarom – lebiggyeszti az ajkait. – Úgy akarok valaki lenni, hogy művész legyek, ráadásul elvileg rossz tendencia és példa vagyok a koreai társadalomnak.