Arkaski krónikák - A Föld virága (BEFEJEZETT)

1. fejezet

Bámultam anyám sápadt, vézna kezét, a rajta áttetsző erek rajzolatát, amiben már alig lüktetett az élet. Hosszú órák óta ültem kórházi ágya mellett és könyörögtem Istennek vagy bárkinek, aki meghallgat, hogy minél előbb eltávozhasson és véget érjen ez a szenvedés. Beesett szemeit a plafonra szegezve motyogott valamit az orra alatt, újra és újra ugyanazt a mondatot ismételte. Feszülten koncentráltam, hogy megértsem elmosódott szavait, hogy ugorhassak, bármire is van szüksége, talán ez lehet az utolsó, amit még tehetek érte. Közelebb hajoltam, hogy halljam, mit akar mondani, mi lehet annyira fontos, hogy ilyen elszántan próbálkozik leküzdeni a fájdalomcsillapítók és nyugtatók hatását.

– El kell menned – fordította felém nehézkesen a fejét. Meglepett, hogy hirtelen megint tisztán, érthetően formálta a szavakat, hisz többnyire összefüggéstelenül beszélt.

– Erre ne is számíts, nem hagylak itt benneteket – ellenkeztem, majd a másik ágyon fekvő öcsémre pillantottam. Napok óta eszméletlen volt.

– El kell menned. Jayden már nem húzza sokáig, aztán én is...

– Nem adhatod fel! Éppen azért jöttünk ide, mert hittél a gyógyulásban!

Mindenáron kórházba akart jönni, pedig mindannyian tudtuk, hogy nincs gyógyszer a kórra. De ő ragaszkodott hozzá. Ahhoz is, hogy a Homoktövis Egészségközpontba jöjjünk, ami a város túlsó végén volt. Pedig akkor még működött a mi körzetünkben lévő kórház is. Ő mégis ragaszkodott hozzá, folyton azt mondogatta, hogy itt majd segítenek. Hitt benne, nekem pedig nem volt szívem ellenkezni.

– Nem miattunk vagyunk itt. Nekünk már nincs remény. Te még megmenekülhetsz. Megmenekülsz, Amirah. Tudom.

Nem mondhattam meg neki, nem törhettem össze: akkor már napok óta egyre gyengébbnek éreztem magam, bár makacsul tagadtam magam is, ki akartam tartani, mellettük maradni, ott lenni, bármi is történjék. Fájtak a végtagjaim és nehezebben lélegeztem én is, rám tört a fáradtság, de az ápolónők nem tudtak rávenni, hogy pihenjek. Titkoltam anyám előtt, hogy könnyebbé tegyem neki a búcsúzást, hogy azzal a tudattal menjen el, hogy az egyik gyermeke túléli. Elég borzalom lehet neki végignézni Jayden haldoklását is.

Valahogy sikerült visszatartanom a könnyeimet.

Bólintottam, majd megigazítottam a takaróját, órákon át öntudatlanul fekszik majd. Ránéztem Jayden mozdulatlan alakjára, aztán a saját ágyamhoz vánszorogtam és lefeküdtem. Csak egy kicsit pihenjek, csak erőt gyűjtsek. Fáradt voltam, alig álltam a lábamon, csak egy pillanat volt, ahogy fejem a kikeményített párnahuzathoz ért és máris békés, klórszagú álomba merültem, ahol nem éreztem fájdalmat.

Se testit, se lelkit.

***

Arra nyitottam ki a szemem, hogy az orvos áll fölöttem, szemében azzal különös nézéssel, mint első nap, amikor felvételért folyamodtunk a kórházba. Most is beleborzongtam, ahogy magamon éreztem jégkék tekintetét. Szánalom, tehetetlenség, és talán egy csipetnyi közöny hidegét éreztem benne. Nem lehet könnyű ennyi halált végigasszisztálni. Fiatal arcában ezeréves lélek. Lassacskán mind ilyenekké válunk.

– Amirah!

– Jayden? Elment? – megszédültem a hirtelen mozdulattól, ahogy felültem az ágyamban. De mit törődtem én ilyen apróságokkal? Tudnom kellett, hogy vannak, hogy élnek-e még.

– Alszik. Anyád is.

Rövid egyszavas válaszok, valahányszor kérdést teszek fel. Többre aligha számíthattam Dr. Melville-től. Néha az volt az érzésem, hálás lehetek, ha egyáltalán szóra tudom bírni. Legtöbbször elnézett a fejem fölött, kerülve a szemkontaktust. Felsőbbrendűség vagy kiábrándultság, képtelen voltam eldönteni. Nem sokat törődtem vele, az emberi érzések belőlem is kiveszőben voltak. Érdeklődésem anyámra és az öcsémre szűkült, más nem tudta felkelteni bennem az empátiát.