Fearless /Camren/

6. fejezet

Camila szemszöge:
-Laur picim, minden rendben?-"basszus.. Most tényleg picimnek hívtam volna?"-Lauren. Nézz rám, mi történt?- karoltam át, s könnyeit arréb löktem.
-Most mennem kell..- motyogta gyorsan, s szemembe se tekintve állt fel. Fejemben kérdések száza pörgött le, s nem tudtam mit tegyek. Bambulva bámultam, ahogy a szobában összepakolja dolgait, a fürdőben átöltözik kb. 10 másodperc alatt, s készen áll az indulására. Lassan ragadta meg a kilincset.
-Laur!- szóltam utána, s ő lassan fordult felém.-Szeretlek.- mondtam, s egy halvány mosoly jelent meg arcán.
-Én is drágám.- válaszolt, s lassan kilépett az ajtón. Higgadtan füleltem, ahogy maga után viharosan csapja be az ajtót, s ablakon kitekintve láttam, amint futólépésekkel indul útjára.
-Drágámnak hívott volna?- gondolkodtam hangosan.- A drágájának hívott!- mondtam, s belepirultam a visszaemlékezés gondolatába is.

Lauren szemszöge:
A hideg égető volt, legalábbis a futólépéses tempómhoz képest. Csak az járt a fejemben, hogy most mennyire zavartam össze Camilat mindenről. Drágámnak hívtam, s ő picimnek nevezett. Az érzéseim iránta már csak fokozódni tudnak, s nem tudom mit tegyek.. De az igazságot semmi képpen sem tudhatja az üzenetről, melyben anya csak annyit írt: Leveled jött a kórháztól. Akkor már tudtam, nagy baj lesz. Féltem, hisz a különböző légzési problémáim 6 hónapon keresztül kísértek, mikor végre elmentem orvoshoz.

Hazaértem, s belépésemmel együtt azonos időben anya ölelt meg. Félt. Félelmét sírásban kezdte volna elmélyíteni, de letöröltem könnyeit, s csak annyit mondtam:
-Minden rendben lesz.- majd visszahúztam ölelésünkbe. Mikor elengedtük egymást a nappaliba sétáltunk, s leültünk.
-Szeretném, ha egy darabig senkinek sem mondanád el, bármi is lesz. Az orvosok túl elhamarkodottak, s nem akarom, hogy mások még sajnálatból jöjjenek ide.- fújta ki a levegőt anya.
-Megértem. Viszont, ha komoly gond lesz, azt mikor közöljem bárkivel is?- kérdeztem vissza, s anya aggodalma visszatért.-Már nem mintha lenne bármi bajom.- vágtam rá gyorsan. Anya kiszedte az összetűrt papírt, s megmutatta nekem. Egy vérpapír az, melyhez mellékelték az adataim, panaszaim. Számokat fürkésztem a papíron, s azt jelezte, hogy a fehérvérsejt szintem magasabb a kelleténél. Ez csupán annyit tesz ki, hogy a szervezetem egy gyulladás ellen harcol. A papír mellé kaptunk egy beutalót is, MR vizsgálatra. Az MR annyit tesz ki, hogy.. Hát. Csinálnak egy nagy belső képet rólam.

Elindultunk autónkkal a kórházba, mely körülbelül 30 percre volt otthonunktól. Ideges voltam, s most mindent megbántam. Megbántam, hogy nem mentem orvoshoz. Megbántam, hogy elhanyagoltam magam. De gondolataim csak Camila körül bírtak forgni. Összezavarom. Érzelmileg nagyon, s ő is engem. Csókolóztunk, hármoszor, s ez a három csók sokkal több érzést keltett bennem, mint eddig bármelyik fiú valaha. Hosszú gondolatsor pörgött le fejemben, s végül megérkeztünk a kórházhoz.

A recepció közelében voltunk, mikor telefonom csörgésbe kezdett. Felvettem, s egy ismerős hang szólalt meg:
-Jól vagy?- mondta köszönés nélkül. Camila volt az. Hangja oldotta  stresszhelyzetem, s szívem nem nyomott többé annyira, s már nem a torkomban dobogott.
-Szeretlek- csak ennyit mondtam, s a hívásnak véget vetettem. Telefonom lenémítottam, s beregisztráltam magam, majd anya mellett foglaltam helyet. Az érzés, ahogy még 17 évesen is anya kísér, tökéletes volt, s csak kezét szorongattam. Elérzékenyült. Szemei megteltek könnyel, és én csak vállára borultam, míg végül jött egy fehér köpenybe öltözött magas, szemüveges férfi.
-Jónapot kívánok, a nevem Dr. Sam Jonhson. Lauren Jauregui?- kérdezte, s egy adatlapot nyújtott kezembe.-Amíg elvégezzük a vizsgálatot, szeretném ha az édesanyja kitöltené ezt, s majd csak az ön aláírása szükséges a végén.-mondta, mielőtt az MR vizsgálati terem előterébe beléptem volna. Anya kint maradt, s egy székben idegesen látott neki a lap kitöltésének.

Az előtérben ki kellett helyeznem egy ládába a dolgaim, s az olyan ruhadarabajaim amiben fém volt. Lassan léptem be a terembe, ahol a gép el volt helyezve.
-A vizsgálat körülbelül 20-30 perc. Karokat felemelni, s ne mozogjon, ha kérhetem.- utasított az orvos, s én heves szívdobogással feküdtem a gép ágy szerűség részére, ami megmozdult, s a gép alá helyezett. Szemem becsuktam, s Camila arca lebegett előttem. Ahogy mogyoróbarna szemeibe tekintek, s ő elmosolyodik. Vagy ahogy hozzám bújt, és átkarolt, majd halkan szuszogott. Gondolataimat Camila apró mozzanatai töltötték be, s boldognak éreztem magam. Majd  aggodalom töltött el, hisz nem akartam elveszíteni. Csak azon gondolkodtam, milyen sztorival állok majd elő, ha kérdőre von legközelebbi találkozásunkkor.
Nem akarok hazudni, nem akarom megbántani, de ne sajnáljon enegem soha senki. Azt utálom. Az önsanjnálatot. Szánalmas dolog. Nem akarok neki hazudni. Viszont szeretem, s nem akarom, hogy egy percig is aggódjon az miatt, mi történik majd velem. Gondolataim vadul cikáztak, mikor egyszer csak annyit hallottam:
-A vizsgálat véget ért Ms. Jauregui.
~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~•~

Szijasztok! Hát itt az új rész, köszönöm, hogy olvastok. Köszönöm a pozitív visszajelzéseiteket is. Szép napot ❤🌈