Where do broken hearts go? - Niall Horan FF [HUN]

9.

Eire

Még mindig nehéz elfogadnom, hogy minden lépésem számon tartják, holott évek óta ez megy, mióta nyílvánosságra került a kapcsolatunk Niallel. Ennek már sok-sok éve, de a boltból kiérve most is meglepetésként ér, ha megbámulnak, képet vagy aláírást kérnek. Nem értem, én nem vagyok se híresség, se sztár, példakép meg még annyira nem. De inkább én, mint Sonia, ezért megpróbálok minél kedvesebb lenni ezekkel az emberekkel szemben, akik jóformán azok a lányok, akik annak idején tizenévesen szerelembe estek öt sráccal, tomboltak a koncertjeiken, és sírva osztották meg a közösségi oldalakon Zayn kilépését, később pedig a One Direction elvonulását a szünetre.

Ők voltak, akik a halálomat kívánták, és azok, akik ujjongva köszöntötték Twitteren Sonia világrajöttét. A furcsa kettősség, ami köztem, és az életemet nyomon követő idegenek közt alakult ki állandó jelleggel fojtogat, hol sírni tudnék, hol a fellegekben járok, amiért ismeretlenül is támogatnak és kiállnak mellettem.

Most sincs ez másképp. A szörnyű valóságból kiutat keresve nézegetem az üzeneteimet, amit Tőlük kaptam, miután napvilágra került, hogy Niallel külön autóval érkeztünk meg néhány napja egy magánrendelőhöz, ahol egy országos szinten elismert párkapcsolat specialista is dolgozik. Nem volt nehéz összerakni a kirakós darabjait, mégis mellbevágott a ma reggel felröppent hír, miszerint mi, az álompár, elválunk.

Igen, meglehet. De még mindig nincs kimondva, nem véglegesítettük. Még egymás között sem. Mégis, érthetetlen, amiért vágyom a támogatásukra, az együttérzésükre ezeknek a lányoknak, nőknek.

Minden rendben?- érkezik egy újabb üzenet, ezúttal nem a közösségi hálók egyikén.

Fogalmam sincs- bepötyögöm a választ, de nehezen veszem rá magam, hogy el is küldjem.

Hívj, ha gondolod- könnybe lábadt szemmel teszem le a telefonom, és a békésen szundikáló lányomra terelem a figyelmem, aki kivételesen hajlandó volt percek alatt elaludni ebéd után az irodában, és azóta sem ébredt fel. Álmában grimaszol, és gyűrögeti az ujjait, pont mint Niall, amikor kimerülten zuhan ágyba a hosszú, fáradtságos munka után. Minden vonása Niall tökéletes mása, csak kisebb kivitelben. A szemei, a szája, a füle, az arca, a nemtetszése, az öröme, a nevetése és a viselkedése. Le sem tagadhatják egymást.

Végig az üzeneten gondolkodom, amíg bepakolok a csomagtartóba. Annyi év telt el, mégis miért pont most keres fel? Semmi értelmét nem látom a felbukkanásának, még csak azt sem hozhatja fel érvnek, hogy barátok vagyunk, mert nem. Még az is logikusabb lépés lett volna a részéről, ha Niallt kezdi el bombázni az ehhez hasonló sms-ekkel, viszont tagadhatatlanul jól esik az érdeklődése. És minél többet jár ekörül a gondolatom, annál furcsábban érzem magam. Nem szeretném, ha egy veszekedés alkalmával ott kötnénk ki, hogy elveszem Niall barátait, pedig már így is van miért aggódnom, ha csak arra gondolok, Harry mennyit törődik velem. Ő szorgalmazta a terápiát, és rám, a pihenésemre hivatkozva egyre többször vigyáz Soniara, ha tárgyalásra kell mennem, és az irodában is sűrűn meglátogatott az elmúlt hetekben.

Kétségbeesetten pillantok körbe, valahogy vissza kellene juttatnom a bevásárlókocsit, de Sonia alszik, nem akarom felkelteni, arról viszont szó sem lehet, hogy egyedül hagyjam az autóban.

- Miért nem vagy itt, Niall? - némán nyöszörgök magamnak, vele ugyanis minden könnyebb és boldogabb volt, most viszont csupa szenvedés minden napom.

A pillantásom összeakad egy fiatal pár női tagjával. Gyönyörű szép, acélszürke sportkocsiból szállnak ki. Szemtelenül fiatalok, és messziről érződik rajtuk, hogy rengeteg pénzük van. Abban a pillanatban, hogy leteszik a lábukat a díszburkolatra, olyan arcot vágnak, mintha mindenkinek be kellene hódolnia nekik, és sűrű hajlongással lehetne csak elhaladni előttük. Sajnálom őket, mert nem tudják, mi az igazán fontos az életben, ellentétben velem, habár legfeljebb 4-5 évvel lehetek idősebb náluk.