Happened

56. fejezet ~ Hogyan tovább?

Pearl Clark

26. November; Dubai, Egyesült Arab Emírségek

Sokkos állapotban ültem be a nővérem autójába, kezemben még mindig szorongatva az apró papírfecnit, ami bizonyította, hogy nem tévedtem az állapotommal kapcsolatban.

- Pep, szívem jól vagy? - simított végig a karomon Kate, aki szintén nem nézett ki valami jól.

- Én... - csuklott el a hangom. - Nem tudom. Nem érzek semmit, csak ürességet - vallottam be majd néhány pillanat múlva kifakadtam. - Miért? Miért baszik ki velünk így az élet?

- Miről beszélsz? - nézett rám Catherine elkerekedett, döbbent szemekkel.

- Arról, hogy te szerettél volna babát, de elvesztetted én meg a büdös életben nem akartam gyereket! Pláne nem kettőt! - kiabáltam magamból kikelve, a sokktól megzavarodva. - Ez annyira igazságtalan - kezdtek potyogni megint a könnyeim. - Te annyira jó anya lettél volna, de én.....?

- Mit te? - csattant fel a nővérem. - Te is az leszel! Tudom, érzem! Megtudod csinálni és én mindenben segítek neked!

- Nem tudom.... - töröltem meg kézfejemmel a szemeimet.

- Miről beszélsz? - pislogott rám összehúzott szemekkel.

- Arról, hogy ezt én..ezt nem akarom... - próbáltam kinyögni ami a lelkemet nyomta. - Nem tudom végig csinálni - ráztam meg a fejem elkeseredetten. - Nem hiszem, hogy...

- PEARL CLARK! - vágott a szavamba Kate felháborodva. - Ugye ezzel nem arra akartál utalni, hogy nem szülöd meg a babákat?! - kérdezte, de a lehajtott fejem elég válasz volt neki a kérdésére. - Úristen! NÉZZ RÁM! - kiáltott fel és a fájdalom a hangjában arra késztetett, hogy engedelmeskedjek neki. Belebámultam az arcába, abba az arcba ami minden reggel visszaköszönt rám a tükörből.

- Egy pillanatra se merj arra gondolni, hogy elveteted őket! Ők ott bent - mutatott a hasamra - két pici élet, akik nem tehetnek arról, hogy megfogantak, de ha már így történt, neked kutyakötelességed szeretni őket! Érted?! Ha már én...nekem... - csuklott el a hangja és tört ki belőle is a sírás.

Átöleltem és próbáltam megnyugtatni majd eszembe jutott, hogy milyen viccesen nézhetünk ki. Két hülye picsa akik egymást átölelve bőgnek egy autóban. A képet elképzelve hatalmas nevetésben törtem ki. Kate értetlenül emelte rám sírástól csillogó szemeit.

- Csak a hülye hormonok - vontam meg a vállamat vigyorogva.

- Én is ilyen idióta voltam? - kérdezte lemondóan.

- Nem, te sokkal rosszabb voltál - nevettem el magam.

- Kapd be Pep! - forgatta meg a szemeit, majd indított végre.

- Már bekaptam - húztam el a számat. - Kétszeresen is.

(...)

- Kérsz valamit? - ugrált körbe folyamatosan mióta hazaértünk.

- Igen, azt szeretném, ha leülnél végre, mert kezdek beleszédülni a táncikálásodba - ütögettem meg a mellettem lévő helyet a kanapén.

- Jó - sóhajtott fel miután lerogyott mellém - csak szeretném, ha semmiben nem szenvednél hiányt.

- Szeretlek! - tört ki belőlem mire elmosolyodott. Kényelmesen elhelyezkedtem, fejemet az ölébe hajtottam és lehunytam a szemeimet.

- Én is - simított végig az arcomon.

Az idejét sem tudom, mikor voltunk így együtt, kettesben. Már hiányzott. Élveztem minden egyes mozdulatot ahogy Kate a hajammal játszott. Utoljára ilyet gyerekkorunkban csináltunk. Ilyenkor megszűnt számunkra a külvilág és csak mi ketten léteztünk a saját kis világunkban. Majdnem elaludtam, mikor meghallottam a nővérem félve feltett kérdését, ami egy pillanat alatt elűzte belőlem az álom legapróbb csíráját is.