Wreak Havoc

In a world riddled with conflict

Az eső nagy cseppekben verdeste az ablakomat, ezernyi kis folyót indítva útjára. Felhúzott térdekkel figyeltem, ahogyan halálukat lelik a párkányomon. A világ összezárult körülöttem, én pedig teljesen egyedül maradtam. Szerettem volna kiszabadulni, de képtelen voltam megmozdulni. A saját fájdalmam temetett maga alá és én tűrtem.

Nyolc nap telt el azóta, hogy megtudtam az ítéletet.

Fury őszintén aggódott értem és talán egy kissé magát okolta a történtek miatt, éppen ezért egyáltalán nem keresett. Hagyta, hogy kitomboljam magamat és pihenjek egy keveset. Azt hihette, hogy ezek után majd fel tudom dolgozni az információkat.

Én már semmiben sem hittem.

Bucky, Tony, Pietro, Sam és Steve egymást váltották hol az ajtóm előtt, hol pedig a szobámban, ha éppen hajlandó voltam őket beereszteni. Ez igen ritkán esett meg. Egyébként leültek odakint és csak beszéltek mindenféle ostobaságról, minden apróságról.

Megnyugtatott.

De nem bújtam elő.

Megköszörültem a torkomat, hátradöntöttem a fejemet és szorosan lehunytam a szemeimet.

Nem tudtam tettetni, mintha minden egyes levegővétellel némi élet is távozott volna a testemből. Az elmúlt hét alatt alig ettem, csak ültem és bámultam ki a fejemből –egy zombi.

Hívniuk kellett volna Alicet a Kaptárból.

Nem hibáztattam volna őket, komolyan. Én is megtettem volna; az emberiségért.

Zenét hallgattam, hogy elnyomjam az odakintről beszűrődő zajokat és minden egyes gondolatot.

A csend nem vált a barátommá –már a HYDRA bázison is gyűlöltem.

Csak fülhallgatóval voltam képes aludni. Így teltek a napjaim.

Sohasem volt megállás.

~

A forró víz égette a bőrömet, ahogy a zuhanyrózsából elszabadult. Le akartam mosni magamról mindent. A fájdalmat, a szerelmeket és minden egyes mosolyt. Szabad akartam lenni, tiszta lapra volt szükségem.

Ki akartam törölni az érzelmeket.

~

Nagyot sóhajtva pillantottam a tükörből visszanéző lányra.

Fogytam. Eleget ahhoz, hogy aggasztani kezdjen a dolog. Egy fekete póló és egy fekete farmer volt rajtam, a hajamat szoros copfba fogtam, mit sem törődve az elővillanó vörös csillaggal.

A részemmé vált. Örökre és kitörölhetetlenül.

Belebújtam a fekete bokacsizmámba és lassan közelítettem meg az ajtót.
Ezt akartam.

Szabad akartam lenni.

Küzdeni akartam és felállni.

Mert mindig ezt tettem.

Ahogy kinyitottam a kemény fát Quicksilver bezuhant rajta. Bizonyára ott szobrozott már egy ideje, nekitámaszkodva, hátha valamivel rá tud venni, hogy előbújjak. Vagy csak hallgatta, ahogyan zörgök odabent. Legalább tudta, hogy élek.

- Seren! –ahogy összeszedte magát lepillantott rám és én láttam a szemében. Nem a szánalmat, amire számítottam, sokkal inkább az aggódást. Keze az arcomhoz ért és én belesimultam az érintésébe. Azt hittem fájni fog, ha hozzám érnek. –Nem szeretnél enni valamit?