Dupla játszma

~egy~

Susan White:
Aznap reggel sincs kedvem felkelni. Mondjuk ezen nincs mit csondálkozni. Amióta egyedül élek, szinte semmihez nincs kedvem. Még élni se. Egyedül Rose tartja bennem a lelket. Ő miatta megyek suliba mégis minden nap, és miatta van, hogy még nem vetettem vonat alá magam. Na igen. Egy kívülálló szemében most úgy tűnhet, mintha egy depressziós kis tizenéves picsa lennék, aki megjátsza magát, hogy a többiek odafigyeljenek rá. A valóság ennél sokkap megrázóbb. Az egész egy kedves kis péntek délután kezdődött...

Otthon ültem és a matekházimat írtam, amikor váratlanul megcsörrent a telefonom.
-Biztos Rose lesz az...-gondoltam magamban. Előkaptam a táskámból, és felvettem. Egy ismeretlen szám volt az.
-Jó napot kívánok! Susan White-al szeretnék beszélni-szólt bele egy mély hang.
-Jó napot. Én vagyok az. Mit szeretne?
-Sajnálatos hírt kell közölnöm Önnel. Az édesanyja a mai napon egy autóbalesetben az életét vesztette.
-Hogy micsoda?
-Ismétlem, az édesanyja a mai napon egy autóbalesetben az életét vesztette.
Hirtelen leblokkolt az agyam. Nem voltam képes gondolkodni. Észre se vettem, hogy egy apró könnycsepp legurul az arcomon. Egyszerűen nem tudtam elhinni. Az én édesanyám? Miért pont ő?
-Hölgyem, itt van még?-szakította meg az ábrándozásomat a hang.
-I-igen. Bemehetek a korházba?-kérdeztem erőtlenül.
-Sajnos a holttestet már elszállították. Az öröksége kapcsán hivja a....
Szinte már nem is hallottam amit beszél. A kezem automatikusan felírta a telefonszámot, de reagálni már nem tudtam rá. Arra eszméltem, hogy még mindig a telefont szorongatom, noha a férfi már percek óta nincs a vonalban. Most mit csináljak?-fogalmazódott meg bennem egy kérdés. Az édesanyám, aki az egyetlen fellelhető rokonom volt, meghalt. Egyedül maradtam a nagyvilágba a problémáimmal együtt, és nincs kire támaszkodnom.

Igen. Azóta minden megváltozott. Legtöbbet persze én. Egy szolíd kislányból vad, befordult emós lett. Nem sokat beszélek. Az egyetlen ember, akinek hajlandó vagyok megnyílni a barátnőm, Rose.
Óvodás korunk óta barátnők vagyunk, és úgy ismerjük egymást, mintha testvérek lennénk. Ő mindig kiállt mellettem a bajban, és akkor sem hagyott ott, amikor az édesanyám meghalt. Még most, két hét után is könnyek gyűlnek a szemembe, ha rá gondolok. Nem tudom, túl fogom-e rajta tenni magam egyáltalán. Valószínűleg nem. Így maradok, ilyen lelkileg nyomorultnak életen végéig. De nem számít. Valahol nagyon mélyen már rég beletörődtem, hogy nélküle élem le az életem...
Miközben így gondolkozok, autómatikusan felöltözök a szokásos ruhámba. Fekete halálfejes póló, szaggatott nadrág, láncok, karkötők, fülbevalók és persze az elmaradhatatlan bakancs. Bedobok a táskámba egy kis kaját és kilépek a ház ajtaján. Arcomat megcsapja a könnyű tavaszi szellő. Márciushoz képest elég hideg van, ezért visszafordulok még egy kabátért, hogy nehogy megfázzak. Amint belépek az ajtón hirtelen szédülés fog el. Megkapaszkodom a szekrény sarkába, de a kezem lecsúszik és én elvágódom a földön. A fejem beverem a falba és hirtelen minden elsötétül...