Dupla játszma

~hat~

Susan White:
Az ágyamban ébredtem. Ismét. Rossz előérzettel nyúltam a telefonom után. Sajnos a gyanúm beigazolódott. Most ugyan csak fél napig tartott ez az ismeretlen, eszméletlen állapotom, de ez épp elég volt ahhoz, hogy pánikba essek. Szinte öntudatlanul nyúlok a telómhoz és pötyögöm be az üzenetet a barátnőmnek.

Susan: Megint megtörtént.
Rose: Micsoda Susi? Ugye nem azt mondod, hogy AZért nem voltál ma suliba!
Susan: Rose! Azt hiszem valami nagyon nincs rendben velem.
Rose: Okés, nyugi. Menj el orvoshoz!
Susan: Nem. Tudod jól, hogy nem bízok az orvosokban.
Rose: De valakinek szólni kell!
Susan: Nem megyek orvoshoz, és erről nem nyitok vitát. Szia.
Rose: Ne már!!! Ne hagyj itt. Én féltelek! Susaaaaaan!!

Ledobtam az ágyra a mobilom és hátradőltem. Tudtam, hogy szólni kellene egy orvosnak, de utáltam az orvosokat. Nem csak az anyukám miatt. Sose bíztam bennük és nem akartam, hogy az agyamban turkáljanak. Biztos bezárnának egy diliházba. Vagy benntartanának a kórházba. Ehhez nekem pedig sem időm, sem kedvem, sem energiám nem volt. Összeszedtem magam, és elinultam, hogy bevásároljak. Már több napja nem voltam sehol a lakáson kívül. Ideje volt visszatérnem a normális kerékvágásba.

                  ~~~~~~~~

Másnap reggel összekaptam magam, és elindultam az iskolába. A buszmegállóba összefutottam Nicolas-al az egyik osztálytársammal. Az egyetlen helyes fiú az osztályban. Amióta anyukám meghalt, nagyjából teszek mindenkire. Kivéve persze Roset akit nem tudnék figyelmen kívül hagyni. És Nicolast. Őt pedig nem akartam figyelmen kívül hagyni. Valahogy szükségem volt valakire, aki emlékeztet arra, hogy valamilyen szinten én is normális lány vagyok.
-Szia!-köszönt mosolyogva-nem láttalak mostanába. Beteg voltál?
-Igen, kicsit megfáztam.-
Fura volt beszélgetni valakivel Rose-on kívül. Nem nagyon kommunikáltam emberekkel...egy ideje.
-Aha. De már jól vagy, úgylátom.
-Igen.
És itt ki is fulladt a beszélgetés. Csendben vártuk a buszt. Nemsokáta meg is érkezett, és alig negyed óra múlva már a suliban voltunk. Az órák eseménytelenül teltek. Egész nap a reggeli beszélgetés járt a fejemben. Vajon mi lenne most, ha anya élne? Akkor is megtörtént volna ez a különös kóma szindróma? (Így neveztem el magamban az ismeretlen problémámat.) Valószínűleg nem. Sőt. Valószínűleg akkor Nicolas is máshogy nézne rám. Nem egy összetört, befordult depressziós lányt látna bennem, akinek segítségre volna szüksége. Sokan javasolták már, hogy menjek el egy pszihológushoz, de ezektől az emberektől még jobban iszonyodtam mint az orvosoktól. Belemásznak a fejedbe és azt hiszik, hogy néhány mondattal megoldják az életem. Hát köszönöm, én ebből nem kérek. Felnéztem és a tekintetem találkozott Rose-éval. Bíztatóan rámmosolygott és visszafordult a füzetéhez. Én is elmosolyodtam. Kár, hogy ez a mosoly nem őszinte. Végigfuttattam a szemem az osztályon. Mindenki lázasan jegyzetelt. A tekintetem megállapodott Alice-on. Aranyos lány volt, csupa jóindulat. Szinte mindenki szerette és nem is alaptalanul. Okos volt és ott segített ahol tudott. Most mégis valamilyen megmagyarázhatatlan okból baljós érzésem támadt. Gyorsan elhesegettem ezt a gondolatot és hozzáfogtam, hogy lemásoljam a tábálra felírt rengeteg szót.