Gyilkos emlék (Assassin's Creed FF)

15. rész

A félreértés után mindent tisztáztak egymással a többiek. Naomi elmesélte az Aquliussal tett beszélgetését, majd Arno is elmesélte, miért viselkedett az este úgy Naomival. Most már Arno boldogabb volt, és állandóan mosolygott mindenkire, még Devonra is.
- Hé bátyus - kezdte Arno jókedvűen - Emlékszel a gyerekkorunkra, amikor minden csaj engem akart?
- Grrr...már hogyne emlékeznék.... - zsörtölődött rosszkedvűen Devon - Miért kérded? 
- Csak mert...Azt okkal tették! - nyújtotta ki a nyelvét Arno, majd elkezdett csúfolódni Devonnal.
- Te kis francos...- mérgesedett fel Devon, majd elkezdte gyengén ütögetni Arno fejét. - Ha most nem a alsóbbrendű kisöcsém lennél, már rég halott lennél!!
Naomi boldogan látta, hogy Arno célja ez volt: Boldoggá tenni Devont kicsit. Nem akarta hogy Devon túl eltávolodjon mindenkitől, gondolta Naomi. Majd rájött, hogy nem is lesz olyan távol...Hiszen ott van Raven, vagy kicsoda. Vele szimpátiát mutatott a harc során, mondta magában Naomi, majd körülnézett az elhagyatott katonai bázison, hátha találnak valamit.
Eredeti feladatuk az volt, hogy a katonai táborban találjanak valami ellátmányt az útjukra. Hiszen egy hegyet kell megmászniuk - egy nagyon magas hegyet.
Szerencsére találtak annyi eleséget, amennyit a két katona hozott magukkal, amikor hullákat dobáltak a halott dombokra, és maradékot is találtak a 30 katona ellátmányából. Éppen elég nekik, és útra indultak. Mikor elhagyták a tábort, Devon még egy utolsó pillantást vetett hátra: Igazából az erődre nézett, és mindvégig arra gondolt, még nincs vége a találkozásuknak Ravennel. Még cak most kezdődik el minden. Vagy is ezt remélte magában Devon. Csak nehogy kaland nélkül teljen el az útjuk.
És nem is ígérkezett annak.
Út közben mindenki csöndben maradt, energiát meghagyva hogy megtudják tenni az utat a hegy felé.
Ám hirtelen Arno megállt.
- Valakik....itt vannak..érzem....- nézett körbe Arno.
- Jól látod, öcsi... - óvakodva fordult meg Devon is.
Ekkor a semmiből előbukkant egy pár amatőr katona, ordítva feléjük.
- Idióták! - nevetett Devon, majd hárította az ütést az egyik katonától. Devon hangosan élvezte a harcot, Arno nem. Ő inkább csendes volt és gyorsan végzett a pár szerencsétlennel. Majd miután megölték a pár katonát, már többen is jöttek: Arno és Devon azt gondolta, egy közeli falu hírt kapott a katonai tábor mészárlásáról, és ezért egyre többen döntötték el, hogy önként megvédik a falut.
Micsoda egyszerű gondolkodás, elmélkedett Irina.
Hiszen ez az ő terve volt. Apja kiképezte már az ilyesmikre. Hogy nem érdemes aggódni a katonákért, a szolgákért. Irina már csak egyre összpontosított:Hogy elterelje Devon figyelmét, és elcsalogassa őt a rablókhoz, akik elviszik a foglyot Roberthez, büntetésért. Hiszen belepiszkáltak az apja ügyébe, a tervébe, ezért ki kellett őket iktatni. Ám Irina direkt szemelte ki Devont; Szerelmét viszi el apjához, hisz terve, hogy apja hallgat ár, megkegyelmez neki, és örök foglya lesz Devon Irinának. Erre vágyott Irina mindvégig.
- Hé! - kiáltott Devon a visszafelé vezető útra, ahol még többen jöttek. Beleharapott a csaliba. Egyből visszafelé kezdett el futni, Devon minél hamarabb akart harcolni ezekkel a nyavalyás félnótásokkal. Ám nem vette észre, hogy többen voltak a kelleténél, és még alig volt fegyver náluk.
- Devon, ne! - kiáltott Naomi, hiszen rájött a tervre. De túl későn szólalt meg. Devont ekkor már rég elnyelte az erdő. Most lépett tervbe Irina második szakasza.
- Ne, idegenek!Mit csinálnak? - ugrott elő Irina ártatlanul.
- Menjen innen! - kiáltott az egyik katona a pár közül. - vagy talán nem hall?
- Ó, én éppen eléggé hallom...a közelgő sikolyotokat! - mondta Irina, majd elővett egy tőrt, és elkezdte "megtámadni a pár katonát. Vagyis apja erre alig készítette fel, ezért csak suhintgatott előttük, mire a katonák egyszerre, hirtelen összeestek, ezzel leejtve a bámuló Devont is.
- Amúgy már halottak voltak... - nézett Devon a katonákra, hiszen az út közben beledöfte mindegyik gyomrába a kardját. Csak arra várt, hogy essenek össze.
- Uram... - nézett fel Irina Devonra. - Jól van?
- Én? - nézett Devon értetlenül Irinára. - Már hogyne lennék jól?
- Ó, Devon! A sors hozott össze minket-
- Állj állj állj állj! - tiltakozott Devon a nyomuló Irina ellen. - Hogy érted azt, hogy a sors hozott össze minket? És te...mégis ki a franc vagy?
Irina majdnem sokkot kapott. Micsoda illetlenség! Micsoda tudatlanság! Majd könyörög a kegyelemért előtte! Örökké szeretni fogja Irinát a hálájáért! Örökké!
- Az én nevem Irina. És én is egy vagyok azok azok a...aasssasssss-
- Assassinok? - nézett Devon furcsán Irinára.
- Öhm, igen! - bólogatott Irina nagyképűen. - Most pedig-
- Már megint az a madár.. - nézett fel Devon az égre, Vándorra.
- Figyelsz te rám? - kérdezte Irina dühösen.
- Neeeem?... - találgatott Devon, oda se figyelve a majdnem hisztérikusan kitörő Irina felé.
- Hah! - sértődött be Irina. Ekkor egy ismerős hang szólalt meg:
- Irina? - kérdezte Raven, a fák mögül előbújva.
- Szerencsétlen! - kiáltott fel Irina. Vagyis liba, gondolta magában Irina. Utálta Ravent. És ezt Raven is viszonozta neki.
- M-Mit keresel itt?... - kérdezte Devon zavarodottan.
- Én csak portyáztam... - ismerte be Raven - De ti mit kerestek itt?
- Ne kérdezz, szolga! - intett fölényesen Irina. - Nem a Te dolgod!
- Ahamm... - nézett körül Raven. Belül dühöngött a vágytól, hogy felnyársalja ezt a prostituáltat, gondolta magában Raven is. Majdnem egymásnak esnek, amikor Devon megállította őket.
- Héé...mi folyik itt? - kérdezte Devon elveszítve a fonalat.- Mármint...hány éve vagytok barátnők, hogy így beszéltek egymással?
- NEM VAGYUNK BARÁTNŐK! - pofozta fel majdnem Raven Devont. - Csak a főnököm lánya. Hányszor mondjam még?!
- Az apám az Újjászületett Háború vezetője - bökte ki Irina végül, majd a szája elé kapott.
Hopp, ezt nem kellett volna elmondania.