Olivia Turner egy tehetséges sminkmester, kinek műveitől több alkalommal hangosan zengett a sajtó. Folyamatos megbízásokkal van ellátva, így munkában és feladatokban nem szenved hiányt.
Épp a nagyon ritkán előforduló szabadnapját élvezi, mikor főnök...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Hangos kopogást követően fáradtan nézek az órámra, miközben a frissen lefőzött, életmentő kávét töltöm egy egyszerű, fehér bögrébe. Nem szoktam ugyan kávét fogyasztani, viszont ma reggel határozottan szükségesnek éreztem, hogy koffein kerüljön a szervezetembe.
Még csak egy hét telt el, mióta elkezdődött a turné, de már most hulla fáradt az egész bagázs. Ha jól emlékszem, hajnalban utazunk tovább, hogy kora reggel gond nélkül birtokba vehessük az új szállásunkat. Azt kell mondjam, kezdem megszokni a felállást. Tényleg nem vicceltek a szerződésben... Eddig három helyet megjártunk már, és mindig ugyanaz volt; egy egész szint csak és kizárólag a miénk, s míg a srácok a szint egyik végében vannak, addig én a másikban, egyedül.
- Ki lehet az ilyenkor? -motyogom cseppet sem kedvesen, olyan mélyet sóhajtva közben, hogy a tüdőm alig bír el az ezáltal befogadott oxigénnel. Már épp indulnék, hogy kinyissam az ajtót, mikor hirtelen lenyomódik a kilincs. A bögrémet szorongatva állok a pult mellett, s türelmetlenül várom, hogy végre történjen valami.
- Kopp-kopp! -szólal meg a még mindig kint ácsorgó egyén, én pedig szemforgatva nyugtázom, hogy mekkora észlénnyel állhatok szemben.
- Már benyitottál... -vetem oda flegmán. Mi értelme újra kopogni, ha szinte már félig bent van a szobámban? Meg eleve is... Miért nyit be fél perc után, ha nem válaszolok? Mi van, ha épp öltözöm? Aish! Tényleg kell az a kávé, ha nem akarok a mai napon tömeggyilkosságot elkövetni.
- Bocsi! -kukucskál be Lay megszeppenten, s kissé elpirulva, szorosan mögötte pedig Xiumin áll, álmoskás arccal. Úgy látom nem csak nekem volt nehéz estém. Igazán megerőltetve magam, invitálom őket beljebb -valamivel barátságosabb ábrázattal, mint amivel eddig léteztem.
- Nem akarunk betolakodni a személyes teredbe! -lép barátja mellé Minseok, s halványan mosolyogva megrázza a fejét. -Csak arra szerettünk volna kérni, hogy amint számodra is alkalmas lesz, találkozzunk a társalgóban! Szeretnénk veled pár szót váltani. -ahogy e szavak elhagyják a száját, úgy tudnám beleverni a fejem az előttem lévő asztalba. Leírhatatlan az a lelki fájdalom, amit jelenleg érzek. Rohadtul nincs kedvem beszélgetni semmiről. Ha komoly dolog, akkor meg végképp. Márpedig elég komolynak tűnik, ha így felkerestek és nem akkor hozták fel, mikor megyünk valahova vagy mikor épp rájuk összpontosítok egy-egy fellépésük előtt.
- Oké. Ha adtok tíz percet, az bőven elég. -felelem röviden. Fejben már mindent elterveztem; Tíz perc bőven elég arra, hogy magamra rántsak valamit -amibe azért nem nézek ki hajléktalannak, de nem is vetekszik egy kisestélyivel-, lehúzzak fél liter kávét és kellőképp magamhoz térjek. Sminkelni nem fogok, mert felesleges. Zombinak érzem magam, szóval nézzek is ki úgy -akkor talán átértékelik magukban ezt az egészet és mindenféle idegesítő csevegés nélkül visszaküldenek aludni. Jó lesz ez így! Nem fogok kinyírni senkit. Fő a pozitivitás, nemde?
