Dupla játszma

~hét~

Rachel Smith:

A faházban ébredtem. Megint. Szinte már ismerősként üdvözöltem a kopott kis komódot az ágy mellett, a szörnyen ronda szőnyeget, amit már féleig megevett a nyű. Felkeltem és kiléptem a szobából. Végigsétáltam a folyosón Megfigyeltem, hogy pontosan öt ajtó mellett mentem el, de egyikkel sem foglalkoztam sokat. Ugyanis más tervem volt. Meg akartam találni a tegnapi fiút. Elindultam a tisztás felé, hogy megnézzem, ott találom-e. Futásra kapcsoltam, és néhány perc alatt meg is érkeztem az erdő szélére. Néhány lépésnyire a tisztástól megálltam. Ott volt ugyan akit kerestem, de nem egyedül. Egy egész nagy társaság volt körülötte. Hangosan beszélgettek, nevetgéltek, mint akiknek az égvilágon semmi bajuk nincs. Hirtelen valami különös érzés fogott el. Csak néztem azokat az embereket, ahogy beszélgetnek, játszanak a fiúval, és megint belemarkolt a szívembe az a szúró fájdalom. Megkapaszkodtam egy fába, mert azt hittem, megint elájulok, de nem történt semmi. Aztán, mikor az egyik lány pajkosan odahajolt hozzá, hogy súgjon valamit neki fellángolt bennem a düh. Nem akartam, hogy bárki is hozzáérjen. Valamilyen megmagyarázhatatlan okból magamnak akartam a gyönyörű szemű fiút. Hirtelen megszületett bennem az elhatározás.
"El kell rabolnom őt!" Hirtelen nem jutott eszembe jobb dolog, minthogy beszaladok közéjük, és megmondom, hogy márpedig az a fiú velem fog jönni az erdőbe! Szinte hangosan felnevettem, amikor magamelé képzeltem a rémült fejüket, amint szakadtan, mocskosan megjelenek köztük. Tuti megbámulnának, én pedig irtózom még a gondolattól is, hogy ezek itt meglássanak. Márpedig ha előrontanék az erdőből, biztosan nem úsznám meg a kíváncsiskodó pillantásokat. De ha nem megyek oda, akkor mégis hogyan raboljam el? Tudtam, hogy ha nem cselekszem elég gyorsan, akkor újra elájulok. Vagy, ami még rosszabb, elmennek. és sosem látom őt viszont. Gyorsan kellett hát cselekednem, ezért a leggyerekesebb módszerhez folyamodtam. Óvatosan felvettem egy ágat a földről és a beszélgetők közé hajítottam. Néhány lépést hártáltam, hogy futni tudjak, ha esetleg nem úgysülne el a dolog, ahogy akarom, és vártam. Amint a bot elérte a társaságot, és nekicsapódott az egyik lánynak, mindanyian odafordultak. Egy másodpercre elmerültem a sötét szemek csodálásában, aztán újra cselekedtem. Lassan, minnt egy támadó vadmacska felvettem egy újabb ágat a földről és elhajítottam. Csak remélni tudtam, hogy a társaságból az én fiúm fog utánam indulni. Úgy tűnt, szerencsém lesz, ugyanis néhány másodperc múlva a fiú felállt, és lassú léptekkel elindult a felém. Nagy levegőt vettem, és megszólaltam.

-Segíts kérlek!

Tudtam, hogy a segítségkérésnek nehezen tud ellenállni, ezért még gyámoltalanabbul újra megszólaltam.

-Szépen kérlek, segíts!

Odakapta a fejét és kíváncsi arcal fürkészte az erdőt. Fél szemöldökét felvonva, kérdőn nétett a hang irányába.

-Ki van ott?

Kérdezte, és egy lépést tett az erdő irányába. Megéreztem a siker szagát és mégegyszer utoljára megszólaltam.

-Segítség!

Ügyeltem, hogy a hangom elhaló és halk legyen, mint aki már a halálán van. Megvonta a vállát és visszakiáltott a társainak.

-Egy perc és jövök. Addig folytassátok a játékot.

Azzal elindult felém be, az erdőbe. Éreztem, ahogy a térdem megremeg, ahogy egyre közeledik. Összeszedtem magam, és futásnak eredtem. Tudtam, hogy ha beszélni akarok vele, beljebb kell csalogatnom az erdőbe. Kis idő múlva meghallottam a trappogó lépteket a hátam mögött. Gyorsabb tempóra váltottam, és óvatosan elmosolyodtam. A tervem bevált.
Futottam, messze be az erdőbe. Hallottam, ahogy a léptekhez szépen lassan lihegés társul. Alig kétszáz méterre az erő szélétől megálltam. Lassan megkerültem, ügyelve arra, hogy ne lássa az arcomat. Ha esetleg mégsem sikerülne becserkésznem jól jön majd még, ha nem látta az arcomat. A háta mögé léptem, és befogtam a szemét. Magy erővel megfordult és éppen hogy sikerült rajta tartani a kezem a szemén. Mély hangján megszólalt.

-Arról nem volt szó, hogy erdei banditákkal is meg kell küzdenem.

Monda és nyoma sem volt a hangjában félelemnek. Sőt, inkább harciasan csengett. Hamarosan meg is értettem, miért. Kéttized másodpercel kérőbb ugyanis már lendült is felém egy hatalmas ököl, hogy leterítsem. Az egészet, mintha lassított felvételben láttam volna. Én kihajoltam az ütés elől és szinte ugyanabban a pillanatban már indult is a térdem, hogy találkozzon a fiú gyomorszájával. Az, a fájdalomtól kétrét görnyedve nyöszörgött, és mid járt másként állt a dologhoz.
Büszke voltam magamra, holott nem terveztem, hogy bántani fogom. Mégis sikerült elbánnom egy nálam jóval nagyobb fiúval, és véghezvittem a tervemet. Éppen magamat dicsőítettem, amikor észrevettem, hogy engem bámul. Szólásra nyitotta a száját, de beléfolytottam a szót.

-Csitt fiúcska, most én beszélek. Először is, igen, segítségre van szükségem, és meg fogom szerezni, bármi áron. Amint látod, az erőszaktól sem riadok vissza.

-De hisz te nem...-csodálkozástól tágranyílt szemmel nézett rám.

-Másodszor is. Nem vágsz a szavamba. Semmi esetben sem. Remélem megértettük egymást.- elmosolyodtam. Élveztem a helyzetet. Nem akartam zsarnokoskodni a fiú felett, de ha a szükség úgy hozza, fel tudtam venni ezt a szerepet is.

-Én nem vagyok hajlandó...

-Azt hittem megértetted amit mondtam.

-Én csak...

-Csend! Akár tetszik, akár nem, azt csinálod amit mondok. És nem fecsegsz feleslegesen. Nem szeretem az álandóan csacsogó embereket.

-Értettem.

-Tehát. A nevem Rachel és...

-Én úgy tudtam, hogy

-Ha mégegyszer belevágsz a szavamba, nem állok jót magamért!

-Igenis.

Bólintottam és szorosan hátracsavartam a kezét, majd az ingemből lehasított szalaggal össze is kötöttem. Majd intettem neki a fejemmel, hogy kövessen és elindultam vissza a kis házikómba.