Művészetek útján - A zsebóra

Prológus

Ahány élőlény, annyi történet. Ki nem mondott szavak, soha el nem mesélt esetek, olyan dolgok, melyek lassan az idővel feledésbe merülnek. Hiába voltál ott, és láttad a lepantói csatát, ha nem adod tovább, veled együtt az emléke is kihal. Néha a dolgok csak megtörténnek, megállíthatatlanul és visszafordíthatatlanul. De talán ez mind így van jól.

A világ lassan, de biztosan változik és mindenki kénytelen alkalmazkodni. Egyes változások jót hoznak, míg mások rosszat, a történetek itt-ott egybefolynak. Egy ideig egy szálon futnak, majd el-elágaznak, esetleg újra összeérnek. Néha nem is tudjuk, milyen közel van egymáshoz a két igazság. És néha éppen a szempontunk az, amitől nem látjuk a valóságot.

De hát mire is vannak a művészetek a világunkban? Mire vannak a művészek? Hogy csak hallgassanak? Hát persze, hogy nem. A művészek azok a harcosok, akik azon fáradoznak, hogy sajátos módon szépítsék meg a világot. Boldogságot csempésszenek az emberek életébe, és átadják a saját érzelmeiket, a tudásukat. Azt akarják, hogy mindenki megértse, mi az ami bennük lakik, és mi az, amit tovább akarnak adni a dédunokáknak is. Mert minden remekmű egy darabka életbölcsesség.

Én jól tudom mindezt. Hiszen én magam is egy ilyen küzdőnek vallom magamat. És nem mellesleg van egy igen jó barátom, akinél senki sem érezheti közelebb magához a művészeteket. Mert ő az, aki ott volt a nagy művek zömének megalkotásakor, és ő az, akiről mindezek ellenére a művészek mindig bölcsen hallgatnak. Mert ő maga a legnagyobb művészi titok.

Az egész 1982-ben kezdődött. Legalábbis az a történet, melyet én tudok, és amelyet szerettem volna megosztani veletek. És ha hiszitek, ha nem, az egész csak egy parányi tárgyon múlott. Pontosabban egy zsebórán. Egy árva, kopott, fémházú zsebórán, amely éppen jókor volt jó helyen.

A tárgyak tulajdonsága, hogy nem akarattal változtatnak helyet, így valahogy azt sem mondhatjuk, hogy direkt változtatnák meg olykor az életünket is. Hiszen emberek keze alatt, szél, víz segítségével utaznak, és mégis, valahogy tudunk benne hinni, hogy valami nagyobb hatalom keze is benne van a dologban. Lehet ez a hatalom egy isten, vagy a sors... Ezernyi arca létezik. Azt veszi fel, amelyiknek te hiszel, és kifürkészhetetlenül irányítja az életek összekuszálódó fonalait.

Talán ez a felsőbb erő (ha csakugyan létezik), talán valóban a véletlen, de az a régi, antik zsebóra pontosan ekkor bukkant fel, valahol a mátrai hegycsúcsok között.

Hosszú úton ment keresztül, ahogy első megtalálója után újra meg újra gazdát cserélt, megvették, eladták, elvesztették, megtalálták... De sosem igazi gazdát talált magának, csupán ideiglenes hordozót. És a csodák mindig csak annak mutatkoznak meg, akit érdemesnek tartanak rá. Így az óra valódi titkai mindvégig rejtve maradtak; nem volt más, mint pár bankó, az emberek szemében. Nem is csoda végül, hogy sikerült ismét elveszíteniük... Ó, pedig ha tudták volna!

Végül csak ott hevert a zsebóra, ott hevert az országút menti kis tölgyes porában, és szűntelenül csak arra várt, hogy a „sors" felé terelje azt, akinek kezében újra megmutathatja régi csillogását.

Mindeközben egy kislány cipőjének halk koppanásai éppen végighaladtak egy kőfolyosó rideg padlóján. Az épület maga is egy sötét, komor helyiség volt, na de az a folyosó! Az volt az ott lakó gyerekek számára maga a pokol. Nem is tartott soká, hogy egy új, kevéssé kedves becenév terjedjen el róla: halálsor.

Halálsornak azt a helyet hívják, ahol a halálra ítélt rabok várják a kivégzést. Itt pedig azt a folyosót nevezték így, ami az árvaház-igazgató szobájához vitt. Mivel aki olyan komoly dolgot tett, hogy azért oda küldték, és nem a főnevelőhöz, azt rendszerint kidobták az intézményből.