[ÁTÍRÁS ALATT] Repülő Halak

[átírva] II.

Ahol Sue elhagyja a pénztárcáját.

1.

          Sue megvárta, amíg az apja elment dolgozni, addig úgy csinált, mintha aludt volna, pedig már régen felébredt. Nem akart magyarázkodni neki, már magától a gondolattól is nyűgös lett. Szerette az apját, de mióta elváltak az anyjával, rá se ismert.
          Mielőtt elindult volna az akadémia elé, összeszedte a héten felgyűlt szemetet a konyhában és levitte a kukákhoz. Ez már régen szokássá vált. A szombati napja általában takarítással kezdődik, majd mosással és tanulással folytatódik. Ha van a panelban olyan család, akinek éppen jól jön egy gyerekcsősz vagy ne talán tán egy idős házaspár, akinek meg kell sétáltatni a kutyáját, akkor egy kis munkával fejeződik be.
          Most viszont találkoznia kellett Jinyounggal, ami több szempontból is kívül esett a komfort zónáján. Nem hogy idegenekkel nem szokott találkozgatni, de még barátokkal sem. Fiúkkal meg még úgy sem.
Nagyot sóhajtva zárta be a lakást és bicegett el a liftig. Hosszú, fekete haját a szokásos, szoros copfjába fogta. Egyszerű farmert vett fel, egy egyszínű, kék pólóval, rajta egy nyúzott, fekete melegítővel.
Kevesebb, mint fél óra alatt megérkezett a kijelölt helyre, így leült az akadémia előtti egyik padra. Még több, mint húsz percet kellett várnia, így belefeledkezett az utcán sétáló emberek bámulásába.
Gyorsan túl akart esni ezen a délelőttön, hogy utána bevásárolhasson és hazamehessen. Nem volt oda a gondolattól, hogy valaki úgy érezze, hogy tartozik neki, szóval Jinyoungnak végül is igaza volt és jobb ezt így elintézni. Utána legalább újra semmi közük nem lesz egymáshoz és nem kell vesztegetniük egymás idejét.
          – Késtem? – állt meg mellette, félrehúzva a karján a pulcsiját, hogy ránézhessen az órájára.
– Nem, csak én jöttem túl korán – ingatta meg a fejét.
– Akkor... Mehetünk? Melyik optikába jársz? – kérdezte.
– Melyik van a legközelebb? Változó melyikbe megyek, szóval nekem mindegy – rántott vállat.
– Oké, akkor tudok egy jót, ha nem bánod, hogy sétálni kell egy kicsit – nyújtotta a kezét, hogy felhúzhassa Sue-t a padról, aki csak vonakodva fogadta el az ajánlatot.
          A séta több, mint kínos volt, ugyanis egyiküknek sem volt témája. Sue még csak beszélgetni sem akart.
– Biztos nem kéne megnézetni a lábad orvossal? – torpant meg.
– Lehet kéne... – harapta be az alsó ajkát, de nem akart orvoshoz menni. – Jó, igazad van, miután végzünk a szemüveggel, elmegyek...
Az optikában nagyon hamar végeztek. Nem kavargatták a kását, Sue gyorsan választott szemüveget és a legnagyobb szerencséjükre a lencsék pont stimmeltek, így még csak várni sem kellett rá. Fél tizenkettőre már útban voltak vissza a buszmegállóhoz. Sue viszont minden lépéssel lassabb lett, végül pedig egy ponton teljesen megállt.
– Hé... – guggolt elé Jinyoung, ahogyan a lány lazított a cipőjén.
– Minden oké, úgyis orvoshoz megyek – pattant fel, de megbánta, mert a bokájának nem tetszett a dolog.
– De hiszen már szinte rá sem tudsz állni...
– Nem, csak már szorította a cipő, de most már jobb... – erősködött.
– Biztos? – vonta fel a szemöldökét.
– Igen, biztos – indult tovább.
Jinyoung azonban nem hitt neki. Látta a lányon az erőlködést és borzalmasan idegesítette, hogy nem hajlandó elfogadni segítséget. Mintha bizonyítani akarná magának, hogy képes mindent megoldani egyedül.
          Visszaérve az akadémiához Sue elbúcsúzott és megköszönte a szemüveget, Jinyoung azonban nem tágított.
– Most komolyan követni fogsz az orvoshoz? – csattant fel. – Tudok vigyázni magammal, nem vagyok kisiskolás, hogy ne tudjam elintézni a dolgaimat egyedül, oké? Csak hagyjuk már egymást békén!
– Amilyen makacs vagy, nehéz elhinni, hogy tényleg az orvoshoz mész! – akadékoskodott.
– Oda megyek! – fújtatott. – Utálom, ha sajnálnak, szóval légyszíves, hagyj békén!
Ó, szóval ez a baj.
– Szerintem félreértjük egymást – sóhajtott fáradtan. – Nem sajnállak és nem is akarlak nyaggatni, de nem néz ki úgy, mintha ura lennél a helyzetednek...
Sue szólásra nyitotta a száját, ám nem jött ki hang a torkán. A fiúnak igaza volt. Egyáltalán nem volt ura a helyzetnek, már nagyon régóta. Egy ideje már kikászálódni sem próbált belőle, csak várta, hogy minden a helyére kerüljön, ám ez nem látszott bekövetkezni. Az életének órája hosszú ideje leállt ketyegni, a mutatók egy helyben álltak.
A nap bántóan ragyogott rájuk, mindketten hunyorogtak a fénytől, ahogyan egymással szemben állva, feszülten meredtek egymásra.
A lány végül nem válaszolt, csak tovább indult, Jinyoung pedig követte.
            Az orvosnál érthető okokból nem várakoztak sokan, a rendelési idő lassan a végéhez közeledett. A duó utolsóként került sorra, bár Jinyoung nem értette, hogy miért ment be Sueval. Gondolkoznia kellett volna, mielőtt cselekedett. Akkor azonban már mindegy volt, így megállt az ajtó mellett.
– Sue! Mi szél hozott? Régen láttalak errefelé! – mosolygott rá az ötvenes éveiben járó, kedves úr.
– Egy kicsit megzúzhattam a bokámat – ült le az orvos mellé kihelyezett, fehér műbőr székre.
– Hadd' lássam! – fordult felé a forgószékkel együtt, feltolva a szemüvegét a helyére. – Hát ez nem szép, Kisasszony! – simított végig a szakállán. – Mindenképpen pihentesd annyit, amennyit tudod. Írok fel egy kenőcsöt, minden este alaposan dörzsöld meg vele a lila részeket, valamint felmentést is adok tesire, ezzel semmiképp se tornázz.
– Köszönöm – hajolt meg finoman.
– A párodnak bármi problémája? – mosolygott rá Jinyoungra.
– Félreérti! – kezdett heves tiltakozásba. – Nem a barátom, nem is az esetem!
– Te sem vagy az enyém, ha ez vigasztal – húzta el a száját.
Az orvos megmosolyogta a fiatalok incselkedését, majd elköszönt tőlük.
          Kiérve a rendelőből, Sue hálát adott az égnek, hogy végre örökké búcsút inthet Jinyoungnak és soha többé nem kell hagyja, hogy beleszóljon az életébe. A fiú ezúttal ténylegesen elköszönt tőle, további szép hétvégét kívánt és sarkon fordult. Sue pedig mehetett boltba, otthon már igen csak üresen tátongott a hűtő, valamiből pedig ebédet is kell csináljon... Vagyis vacsorát...
          A lábát kivételesen számításba véve egy közeli szupermarketet választott. A hónap a végéhez közeledett, így nem maradt sok megtakarításuk, abból kellett gazdálkodnia, ami éppen volt. Fejben már számolgatta a centeket, hogy mit kéne leárazva találnia ahhoz, hogy ne maradjanak éhesek, mikor a kosár után nyúlt, de valaki megelőzte.
Tehetetlenségében a homlokára csapott, majd vontatottan megdörzsölte az arcát.
– Nem botlunk egymásba túl sokat? – tette fel a költői kérdést, unottan bámulva a fiú szemeibe. – Negyed órája se köszöntünk el...
– Azt hittem, rögtön hazamész, ha már a doki is azt mondta, hogy pihentesd a lábad... – nyújtott át neki egy kosarat.
– Még vennem kell pár dolgot előtte.
Így történt, hogy ezek ketten együtt bolyongtak a polcok között. Sue egy idő után beletörődött, hogy a nap folyamán esélytelennek bizonyult, hogy elkerülje új ismerősét, így már nem is törte magát azon, hogy elkerülje. Egyszerűbbnek tűnt vele tartani.
– Elkísérlek a buszmegállóig – mondta ellentmondást nem tűrő hangon és kivette Sue kezéből a szatyrot.
A fiatalabbnak már türelme sem volt ahhoz, hogy vitatkozzon, így csak vállat rántott és a fiú oldalán bicegett tovább.
– Milyen messze laksz onnan, ahol leszállsz?
– Nem vészes, csak pár sarok, megleszek – pillantott fel rá. – Tényleg. És köszönöm.
A busz hamarosan felbukkant a horizonton, Sue pedig rájött, hogy még nem vette elő a bérletét.
– Uh, meg tudnád ezt fogni egy pillanatra? – nyomta Jinyoung kezébe a pénztárcáját, amit a táskájából halászott elő. – Uhh, hová tettem?
– Bérlet?
– Igen, valahová elsüllyedt... – kotorászott. – Ah, megvan! – A busz közben nagy szusszanással parkolt le mellettük. – Köszi, Jinyoung, szia! – szállt fel a járműre, mielőtt az elhajtott volna. A pénztárcája azonban Jinyoung kezében maradt.
A fiú értetlenül meredt a babarózsaszín, apró tárcára és tudta, ez a nap nem itt ért véget.