Valltemis

Act. II "Újabb veszélyek"

Hírtelen egy sötét üres szobában ébredtem fel, nem volt ott semmi, de valami beszélt hozzám.
- Még mindig félsz Őrző? -Suttogta egy ismerős hang.
- Hogy ki? Miféle Őrző? - Erre felnevetett, én viszont nem értettem semmit se.
- Azt nem tudod te ki vagy, de azt tudod én ki vagyok, nemde? -A hang nagyon ismerős volt nekem, aztán beugrott.
- Te vagy az aki egy emléket tett belém! Mutasd magad ne csak beszélj!
- Mutassam? -Nevetve mondta. - Én csak a fejedben létezem Őrző.
- Ezt hogy érted? Mit csináltál velem a fogadónál? - Ilyedt tekintettel és remegő hanggal kérdeztem őt.
- Megmutattam a jövődet, ami nemsokára a jelened lesz.
- A jövőm? - Megrémült hanggal mondtam.
Eközben kezdett világossá válni minden, a szoba falai felszakadoztak, a hang elhalkult.
- Mond, mit jelent az hogy Őrző? És miért szólítasz annak engem? - Kiabáltam a fényességbe, de válasz már nem jött vissza. Minden fehérré vált, és hírtelen felébredtem ebből a rémálomból.

-Jóreggelt! Jóreggelt, hallasz engem? - Kérdezte egy lágy selymes hang mellőlem.
Kinyitottam a szemem és egy szobában voltam, egy ágyon feküdtem. Festmények a falon, egy nagy üveges szekrény az ajtó mellett, és fa gerendás mennyezet. Egy teljesen normális szobában voltam, mellettem ült valaki, egy fiatal lány, valószínűleg aki rám talált azon az estén.
- Végre hogy felkelsz. - Nevetett.
- Mennyi ideig feküdtem? - Fáradt hangon szóltam hozzá.
- Pontosan 1 hét és 2 napig, már azt hittem hogy... -Vágtam a szavába.
- Meghaltam? Hát őszintén szólva én is azt hittem.
- Ahmm.. Még be sem mutatkoztam, Lucy vagyok, és téged hogy hívnak? - Mosolygott.
- Dilan... Dilan vagyok.
- Mi történt veled a fogadónál? - Aggódva kérdezte.
- Még én se tudom, gyorsan történt az egész, valaki ott volt és aztán eltűnt egy porfelhőt hagyva maga mögött, nagyon fura volt.
- Meg is sebzett, szerencse hogy nem vakultál meg, közel volt hozzá.
- Mondanod se kell, érzem, még egy hét után is. - Egy kicsit felnevettem, nem akartam elvenni a kedvét szegénynek.
- Gyere le, csináltam reggelit!
Felöltöztem és lementem, egy szűkösebb konyhába, egy kis asztallal a közepén, volt minden ami a főzéshez elengedhetetlen, de mégsem volt az igazi tágas, jól felszerelt konyha. Leültem az asztalhoz, és enni kezdtem.
- Ízlik? - Kérdezte kíváncsi tekintettel.
- Egy hét alatt az első reggeli, már hogyne ízlene? - Nevettem fel, persze csak viccnek szántam.
- Persze hogy ízlik. Na és egyedül élsz?
- Igen, régebben a nagyszüleimmel laktam itt, de ők meghaltak egy ismerősük házában, felgyulladt.
- Részvétem, na és a szüleid?
- Nem ismertem őket.
Egy kis csend lett az asztalnál, de aztán megkérdeztem tőle.
- Hol is vagyunk most pontosan?
- A fogadóhoz közel, két utcányira pontosan.
- Haza kell menjek!
- A szüleidhez?
- Nem, ők... Mint ahogy te is, nem ismertem őket, a bátyámmal élek.
- Értem, most indulsz?
- Igen, de még majd eljövök ide, ígérem. - A lány mosolygott, örült neki hogy nem tűnők el. - És köszönöm hogy segítettél, na és a nagyszerű reggelit.
- Szívesen, örültem hogy megismertelek.
- Viszont, én is.

Már az utcákat jártam, elhaladtam a fogadó elött, egy rossz érzés kapott el, de tovább mentem. Mikor haza értem, az ajtónk nyitva állt. Fura, mert mindig zárva hagytuk. A házban még meleg volt, nemrég lett kinyitva az ajtó.
- Halló! Dan, itthon vagy?
Nem válaszolt senki, körül néztem de nem volt semmi nyoma Danielnek.
Amikor visszamentem a bejárathoz hogy elmenjek Lucyhoz segítséget kérni, hogy megtaláljam a bátyámat, valami fura vörös köpenyes, csukjás alak ált az ajtónál. Ahogy megláttam, benyúlt a köpenye alá és valami fény csillant meg a ruha mögül. Egyből menekülni kezdtem, felfutottam az emeletre, be a szobámba. Az ablakon át akartam távozni, de az sokszor beragadt, mint ahogy most is. Kerestem valamit amivel ki tudom törni, egy vastag könyvet fogtam meg és a sarkával kitörtem az üveget. Ahogy másztam ki, már jött is a vörös köpenyes alak, és véletlenül végig vágtam a csuklóm az egyik kiálló szilánkkal. Vérző kezemet előre kinyújtva, másikkal az ablak párkányt fogva ugrottam át egy másik ház tetejére. Visszanéztem, és ő ott volt az ablaknál. Ekkor végigfutottam a tetőn, át egy másikra, aztán a teraszra és az utcára. Az alak már sehol sem volt addigra, legalábbis reméltem.

Egyenest Lucy házának vettem az irányt, közben szorítva vérző kezem. Mikor odaértem, kopogtam és ő egyből ajtót nyitott.
-Jó ég! Veled meg mi történt már megint? - Ilyedten és aggódva szólt hozzám.
- Elmondok mindent csak engedj be, meg ne lássa senki hogy itt vagyok!
Ahogy bementünk leültem az asztalhoz, és ő ellátta a sebem.
- Ááhh! Ez fáj, kicsit óvatosabban kérlek.
- Nem tudnál vigyázni magadra már egy kicsit? Nemrég még azt hittem meghaltál, most meg kis híján kifolyatod a véred... Egy kicsit gyengédebb leszek ha végre megtanulsz vigyázni az épségedre!
- Ahogy óhajtod. - Meglepetten válaszoltam, hisz még nem is ismer, de már jobban aggódik irántam mint más.
Miután bekötötte a sebem, elmondtam neki mi is történt, de ő se tudta ki volt az az alak, és nem értette miért pont az ébredésem után tűnt el a bátyám.
- Utána járok ki volt ez a vörös köpenyes, köze lehet a bátyám eltűnéséhez.
- Persze csak ha én is veled tarthatok! - elkötelezetten válaszolt.
- Rendben, ketten többet érünk, és addig se érzem magányosnak magam. - Mosolyogtam vissza rá.
- Megtaláljuk, ebben biztos vagyok.
- Remélem igazad lesz.