Valltemis

Act. IV "Testvériség"

Bent voltunk ketten a faházban, az erdő zajait nem lehetett hallani, síri csend volt a tágas szobában. Egy percig nem tudtam mit gondoljak, hogy az az alak tényleg a bátyám e, vagy sem. Minden arra utalt hogy ő az, de  akkor miért van ugyan abban az öltözékben mint aki elől menekülnöm kellett?
- Dan?!
Lehet, hogy ő volt az a házunknál? Nem tudtam ezt biztosra venni.
- Dilan! El kell tünnöd, most! - Mogorva hangon utasított.
- Hogy mi?! Most találtam rád, egész eddig téged kerestelek...
- Hagyj, és ne foglalkozz velem! Én már... - Szünetet tartott, nagy levegőt vett - már nem az vagyok aki eddig, és jobb lesz ha mostantól kerülsz engem.
- Ezt hogy érted? Ki más lennél ha nem a bátyám?
- Tegnap valaki meg akart ölni igaz?
- Igen, de ezt honnan...
- Ő az egyik testvérem volt. - Vágott közbe.
- Neked csak egy testvéred van, én!
- A Testvériségen belül mindenki az.
Ezek a szavak annyira megdermesztettek, hogy szólni se tudtam.
- A Testvériség az ellenséged Dilan, értsd meg, el kell felejtened engem!
Ekkor előhúzott az övéből egy tőrt. Ahogy a tokjából kihúzta, a fém hangja megcsapta a fülem.
- Menj! Ne akard hogy azt tegyem amit nem akarok!
Hátat fordítottam neki és rántva egyet az ajtón, Lucy felé mentem, feldühödve.
- Gyere! Tűnjünk el innen!
A lány szólni se mert, és elindultunk vissza Eulwo városába.

Az út vége fele tartottunk, és még volt egy kis időnk sötétedésig.
- Mi történt bent? Feldúltnak tűnsz. - Aggódva kérdezte. - Ott volt?
- Igen. De nem tudom pontosan ki volt ő.
- Ezt hogy érted?
- Ellenem fordult, képes lett volna megölni engem egy Testvériséghez való hűsége érdekében. - Még mindig ideges voltam, és csalódott.
- Megölt volna egy Testvériség miatt... és az igazi testvérség nem számít neki?
- Ő már nem az akivel együtt felnőttem.
Aztán már kiértünk az erdőből és ugyan azon az úton mentünk vissza a házhoz, ahonnan jöttünk. Már besötétedett, a telihold fénye megvilágította a macskaköves utat, a lámpák fénye pedig sárga színre festette a házak sötét falait. Mikor oda értünk Lucy házához, hozzám szólt:
- Várj! Baj van...
- Miféle baj?
- Látod az ablakot? Nyitva van.
Az ablak tárva nyitva volt, és a szél verdeste az ablakból kihajló függönyt.
- Bezártam miközben pakoltam.
- Valaki tehát betört oda, lehet a vörös köpenyes. Veszélyes lenne bemenned, várj itt.
Lucy kint maradt és várta hogy sértetlenül térjek vissza.

Ahogy beléptem az ajtón láttam, hogy minden úgy van ahogy hagytuk, semmit sem mozdítottak, és nem is vittek el. Ha valaki betörne vinné az értékeket, de neki nem az a célja, hanem hogy engem elkapjon, és megöljön. Lucynak persze ezt nem mondtam el, mert akkor be se engedett volna egyedül, és akkor ő is veszélyben lenne. Közben átvágtam az előszobán, és a konyhában voltam, de semmi. Aztán ahogy a szobámhoz indultam hírtelen kinyílott az ajtó és a vörös köpenyes ram rontott. Egy tőr volt nála meg valami fénylő eszköz ami az övén lógott. A penge a fejem elött süvített el, de elhajoltam előle és nem sebzett meg. Aztán kifutottam a nagyobb előszobába és az asztalon lévő cserepet felé dobtam, de nem találtam el, kitért előle. Felém nézett és hátra dobta a csuklyát ami az arcát takarta.
- Egy cseréppel próbálsz megölni? - Mélyen nevetett rajta.
Fél szemére vak volt, ez látszott a fehér pupilláiból. Kopaszra nyírt fején rengeteg sebhely volt, mint egy igazi bérgyilkosnak.
Aztán mikor elém került döfött egyet a pengéjével a mellkasom felé, de a csuklóját megmarkolva, és másik kezemmel a tőrt kiütve a kezéből lefegyvereztem. Ezután lábait kigáncsolva a földre kényszerítettem. De ő hírtelen felpattant és nagyot rúgva a falnak lökött. Ahogy felkeltem, ő már a tőrért nyúlt, de oda siettem és jobb öklömmel a fejét találtam el, aztán kisebb hátrálás után vissza ütött amit kivédtem, de a második a gyomromat érte. Lerogytam, aztán mikor ismét ütni próbált elhajoltam előle és enyhén behajolva felálltam, aztán csak védekeztem.

Lucy az utcán volt, de a hangok hallatára befutott a házba, és látta hogy ketten küzdünk egymással.
- Dilan! - Kiabált nekem. De ez csak elvette a figyelmemet egy pillanatra és az egyik ütés az arcomat érte. A földre estem, és kettőt gurulva a padlón, a hátamon feküdtem. Ekkor már a vörös köpenyes a tőrért nyúlt. Ezt Lucy meg akarta állítani, de nem sikerült, mert hátra lökte és az asztalon átesve a padlóra esett és nem mozdult.
- Lucy! - Ordítottam de csak ott feküdt.
Aztán az alak a tőrrel felém jött, és miközben a földön hevertem lefelé döfött a mellkasomhoz, de a kezemmel megállítottam, és erőlködve tartottam nehogy átszúrjon. Aztán hírtelen félre rántottam és a fa padlóba fúródott, ekkor felrúgtam és ő a hátára esett. A tőrt kihúzva a fából, a fekvő alak torkát akartam átszúrni, de ő ellökte a kezem és nem sikerült. Aztán ököllel arcon ütött, és vér ömlött ki az orromból. Ennek ellenére újra a torka felé döftem, aztán megfogta a kezem és nyomta el magától.
-  Engem te nem fogsz megölni! - Nyögte a szavakat.
És ekkor hírtelen a másik kezemmel ütöttem a tőr nyelét, így egyre közelebb került a torkához. Ütöttem, ütöttem mindaddig amíg bele nem vágott. A vér ömlött a torkából, és fulladozva a saját vérétől, tovább szúrtam a pengét a nyakába, amíg végül át nem ért rajta. Aztán megkönnyebbültem, hogy ennek a harcnak én vetettem véget. Oldalra dőltem, a fejemet fogtam és a tenyeremet megnézve láttam hogy csupa vér a fejem. Mikor a falhoz rúgott beverhettem a festmény keret sarkába. Aztán Lucy felé mentem, szédülve, a mellkasomat fogva, görnyedten. Mielőtt oda értem volna hozzá, egy élesen sípoló hangot hallottam a fülemben. Ordítottam a fájdalomtól amit ez után éreztem, és a földre estem. Minden kezdett el homályosulni, a képek a falon elmosódtak, Lucy körvonalai eltűntek és ezután elvesztettem az eszméletemet.