Drakensang

6. fejezet

Végigsétáltam egy elhagyatott ösvényen. Minden idegszálam megfeszülve várt valamire. Valami borzalmasra. Enyhe mocsárszag és nedves kő illata lengte körül az utat. Elértem a kövezett úthoz. Tudtam, hogy nem lesz visszaút, ha most belépek. És nem azért, mert a kapu bezárulna mögöttem, hanem mert én nem bírnék innen visszafordulni. Letérdeltem a földre. Belemarkoltam a nedves talajba. Az egyetlen jótanács amit kaptam útraindításom előtt, hogy mindig kapaszkodjak bele a jelenbe. Meg is fogadom. A föld apró darabokban hullott le a földre a kezemből. Hosszan belélegeztem, majd kifújtam a levegőt. Felnéztem az égre, és újra megismételtem az előbbit. Miután alábbhagyott szívem heves dobogása, feláltam. Földes kezemet leporoltam. Megtettem az első lépést a kövezett úton.

A nap vakítóan sütött be a sátorba. Szemem hamar megszokta az erős fényt. Felültem az ágyamon, és néztem  ahogyan az apró porszemek ragyogva lebegnek a napfényben. Körülnéztem a szobában. Cahol még az igazak álmát aludta. Mivel vasárnap volt, a csapatok nem voltak készenlétben, így volt egy napunk, amikor teljes egészében azt csinálhatunk, amit akarunk. Nagy vágyat éreztem, hogy felébresszem, hogy hamarabb tudjunk csinálni valamit. Végül nem tettem. Rájöttem hogy már egy ideje nem találkoztam Netirivel, pedig régebben rengeteg időt töltöttünk együtt. Úgy határoztam hogy átmegyek hozzá és egy csajos napot fogunk együtt tölteni. Volt valami ami nem hagyott nyugton. Valamit elfelejtettem. Felöltöztem majd kimentem a lovamhoz. Végigsimítottam az ébenfekete szőrén a hátán pedig elhessegettem pár legyet. Ujjaimat végigvezettem a feje a vonalán mígnem elértem a puha orrát. Végigsimítottam rajta, ő pedig egy halk horkantással a kezembe nyomta a pofáját. Lassan cirógattam végig az arcát. Majd elővettem a vödröt, amiben a tisztításhoz szükséges dolgokat tároltam. Alaposan lecsutakoltam a lovat, letisztogattam, megkeféltem (fésültem). Végül felnyergeltem, a zablát beraktam a szájába, és elindúltam vele ki a táborból. Félúton voltam Netiri felé, amikor egyszerüen meggondoltam magam. Magányra vágytam, és éreztem, hogy barátnőm ezen nem tudna segíteni. Ígyhát megfordultam, és a falu felé vettem az irányt. Elmentem az ottani könyvtárba. Grimmagstone igen nagy, és gazdag könyvtárral rendelkezett. Kivettem az első könyvet, ami megtetszett. A címe: Lor Tac. Visszamentem a lovamhoz, és hagytam hogy vágtasson arra, amerre akar. Egy idő elteltével megállapodott egy terebélyes fa alatt, ahol leszáltam, lenyergeltem, és hagytam, hogy mostmár nélkülem élvezze a szabadságát. Letelepedtem a fa alá és nekiláttam az olvasásnak.

Lor Tac új és ismeretlen föld volt, mégis régi és az első. Az élet innen ered, de a halál elhozója is egyben. Lor Tac volt az a sziget, ahol a mágia megszületett. A mágia hozta létre az embereket, de az nyitotta meg a kaput is. A kaput, mely az árnyékvilággal kötötte össze egész Dracaniát....

A könyv izgalmasnak nem nevezhető, inkább tanulságos olvasmány. Egy ideje olvastam, a lovam pedig már egy ideje mellettem feküdt. Megunta a fa körül való rohangálását. Bár a könyv érdekes volt, valamit mégis elfelejtettem, szóval ideje volt visszamenni a táborba.

-Boldog szülinapooot!!!!
Amint belébtem a sátramba, a barátaim letámadtak engem.
-Szóval ezt felejtettem el!-kaptam a fejemhez nevetve.
Mindenkinél volt valami, amit a hátuk mögé dugtak.
-És most hölgyeim és uraim, ajándék osztás következik!!!-rikantotta el magát Netiri.
Egyszerűen meg voltam hatva. Bár mindig megünnepeljük egymás szülinapját, ez most nagyon jól esett, mert még csak nem is emlékeztem rá. Az ajándékok pedig kedvesek és csodálatosak voltak. Ez a nap emlékezetes lesz számomra.